Akkor még csak férfiak jártak kerékpárral. Istentől kapott adottságom, hogy nagyon jól tornásztam, több sportágat űztem, úsztam, korcsolyáztam, ugrottam, pingpongoztam, teniszeztem” – emlékszik mozgalmas gyermekkorára Csermely Anna, a Legszentebb Üdvözítő Leányai rendjének tagja. „Az elemit és a polgárit szülővárosomban, a szatmári irgalmas nővéreknél végeztem, a tanítóképzőt Sopronban, az orsolyitáknál. Jól tanultam, mivel dolgozatírásnál hamar készen lettem a feladatokkal, mindig próbáltam segíteni a padtársaimnak. Ezért vagy az első vagy az utolsó padba kerültem, és amikor észrevette a tanár, csak azt mondta: mondd, téged már hova ültesselek? Más gyereknek már régen beírta volna az elégtelent. A képesítőnél közgazdaságtanból négyen ültünk be vizsgázni, itt is módom volt titokban segítségére lenni társaimnak” – meséli iskolai kalandjait a nővér. 1934 júniusában kapta meg tanítónői diplomáját, ősszel jelentkezett a Legszentebb Üdvözítő Leányai rendjébe, ahonnan jelöltként Pozsonyba küldték. „Szerettem csöndben lenni, úgy éreztem, vezekelnem kell mások és a saját bűneimért. Fél évig tartott a jelöltség, utána következett a posztuláns idő, amikor fehér fátylat kaptunk. 1937-ben tettük le az első fogadalmat, és 1943-ban a pozsonyi anyaházban harmincnégyen örökre elköteleztük magunkat Istennek. Az örökfogadalom után Sopronban tanítottam.” Amikor bejöttek az oroszok, menekülniük kellett, ezért több helyen is megfordultak: Veszprémben, Somogyban, majd Baranyában, attól függően, hogy a kommunisták mennyire vadultak el azon a vidéken. „1950-ben nagy sikerrel előadtunk egy gyönyörű színdarabot a leánykörrel, Nyolcadik parancsolat volt a címe. Hat teltházas előadás után a hetediket már nem tarthattuk meg: elérkezett a rendek szétszóratása. A jóindulatú rendőrparancsnoknak köszönhetően minket nem hurcoltak el, mivel kevesen voltunk. Kedves nővérek, menjenek el, mert nem akarjuk elvitetni magukat! – hangzott a felszólítás, így önként elhagytuk a zárdát.” Mindenki ment, ahová tudott, többnyire a rokonokhoz. „Mindig olyan helyeken kaptam állást, ahová semmilyen jármű nem járt, így kerékpáron vagy gyalog mentem az iskolába, olykor négy-öt kilométert oda is, vissza is. Télen a hófúvásban olykor azt sem láttam, hol az árok. Ha szerencsém volt, akkor éppen arra jött egy parasztember a szekerével, és elvitt egy darabon, máskor a traktoros mellett ültem, egyszer egy koporsót vivő lovas szánkó vett fel. Tanítottam Mezőszilason, Bátaszéken, Miklós-majorban, Öntésen. Az iskolai idő alatt szigorúan vettem a délután 2-4 óráig tartó tanulási időt, akkor senki nem tartózkodhatott a kertben. Szabadidőnkben néha kimentünk a gyerekekkel a falu közelében lévő kegyhelyre sétálni. Volt egy autóm, és amikor időnk engedte, körbefuvaroztam őket a környéken. A gyerekek nagyon élvezték, mindennap autót akartak mosni” – emlékszik mosolyogva Amábilis nővér az iskolában töltött szép időkre. Ahol tanított, mindenhol megpróbált maradandó élményt nyújtani tanítványainak. Háromnapos kirándulásra vitte a gyerekeket Miskolc-Tapolcára, Tihanyba, a Balatonhoz, Győrbe, Sopronba, jártak Lillafüreden, Hévízen, az aggteleki cseppkőbarlangban, a Gellért-hegyen. Mindezt úgy szervezték meg, hogy a gyerekek szüleinek egy fillért nem kellett fizetniük. Elmentek almát és szilvát szedni, és eladták, a környező gyárakat kérték meg, támogassák kezdeményezésüket. Az így kapott pénzből az iskola fizette az útiköltséget, és egy szelet csokoládéra is futotta. „Amikor elindultunk, mindenkinek a lelkére kötöttem, hogy rendesen viselkedjenek. Amikor délre beértünk Pestre, a Keleti pályaudvaron ebédeltünk, és az emberek megdicsérték őket, milyen jól tudnak viselkedni.” A gyerekek felnéztek rá, és amikor arról kellett dolgozatot írniuk, hogy ki a példaképük, természetesen mindenki a tanítónőjét választotta. Köztük volt a párttitkár gyereke is. „Harminchárom évi pedagógusi munkám alatt soha nem kaptam kitüntetést, előléptetést, pedig a gyerekeimet dicsérték a magatartásukért, a szép beszédükért, továbbtanuláskor megállták a helyüket. Az általános iskola mind a nyolc osztályában megfordultam, oktattam osztatlan iskolában harmadik-negyedik osztályt együtt, és mivel jól tudtam a kémiát, sokat korrepetáltam a gyerekeket.” De nemcsak gyerekekkel foglalkozott: a Szombathely melletti Belek községben szabás-varrásra tanította az asszonyokat, gyors- és gépírást oktatott felnőtteknek, egy domonkos nővér segítségével ápolótanfolyamot is szervezett. Ötvenöt éves korában ment nyugdíjba, ezután lehetősége adódott tizenöt éven keresztül kétévente Bajorországba utaznia az ottani nővérekhez. Adventtől újévig kántorkodott náluk, innen meglátogatta Olaszországban élő rokonait is. „Az ottani nővérek biztattak, maradjak ott náluk, de én hazajöttem, mert szeretem a hazámat. Amikor meghalt a főnöknő Németországban, a gyászjelentést előző nap kaptam meg. Másnap már utaznom kellett a temetésre. Vízum nélkül szálltam fel a vonatra, amikor közeledtünk Passauhoz, megmondtam a kalauznak, hogy az idő rövidsége miatt nem tudtam beszerezni a szükséges iratot. Mivel ismert már engem, leszálltam vele, bevezetett az irodába, és elintézte, hogy két-három hétig még ott maradhattam.” A rendszerváltás adta lehetőségeket kihasználva először Sopronban vettek egy házat. Mivel többen szerettek volna visszatérni a közös szerzetesi élethez, kicsinek bizonyult a ház. Eladták, és Solymáron építkeztek, nyugat-európai rendtársaik küldtek bútorokat, hogy be tudjanak rendezkedni. „Az évtizedek során a nehézségek ellenére soha nem csüggedtem el, de vallom, hogy ápolónő és pedagógus csak az legyen, akinek türelme és szeretete van” – mondja kalandos élettörténetét befejezve a kilencvenöt éves Csermely Anna M. Amábilis nővér.
