Tűnődés a hétről: A “fekete párduc”

A számtalan gyomorforgató eseményt feledve mégis egy szívmelengető hír foglalkoztat. A magyar futballválogatott, ahogy emlegetik, az “aranycsapat” nyolcvanéves hálóőre, Grosits Gyula vészes előzmények után gyógyultan távozott a kórházból, néhány nappal később pedig “leigazolta” a Fradi, amely most végre soraiban tudhatja a csodakapust, aki mindig is oda vágyott.

A Szent István körúton vásároltam néhány éve, amikor az egyik pultnál megpillantottam. Pár nappal korábban életéről, pályafutásáról, világnézetéről beszélt a televízióban, s döbbenten hallgattam, amint hajdani megpróbáltatásait és megaláztatásait ecsetelte. Hogyan – gondoltam -, a világ legjobb kapusának ilyen méltatlan volt a sorsa, mert őszinte volt, s kimondta lesújtó véleményét arról a korszakról, amelyben sikereit aratta? Eltiltották, meghurcolták, a családjáért kellett aggódnia. Tatabányára száműzték… Mi ebből szinte semmit sem érzékeltünk. Csak csodáltuk, amint a kapuban repkedett. Vagy – mint én – csüggedve szemléltük, ha kedvenc csapatunk képtelen gólt rúgni neki.

Egy tiszta, felelősen gondolkodó, talpig becsületes embert ismertem meg abból a tévéműsorból. Odaóvakodtam hát hozzá ott, a könyvesboltban, s eldadogtam neki, mennyire jólesett őt hallgatnom, s milyen fontos dolgokat mondott el az életről. Mosolygott. Talán jólesett neki, hogy egy ismeretlen nagy megbecsüléséről biztosítja.

Eltelt néhány év. Amikor az általam sokszor méltatott Magyarnak lenni sorozatban megjelent a róla szóló könyv (Fekete párduc a nemzet szolgálatában – Grosits Gyulával Benke Ildikó beszélget – Kairosz Kiadó), amelyben magáról vall, rögvest végigolvastam. Aztán jöttek az aggasztó hírek, és szívszorongva gondoltam arra, nehogy valami végzetes történjék. Szerencsére minden jóra fordult. S most ismét vallomáskötetében tallózom. Megragadott, amikor arról ír, hogy a nagy csapat tagjai nemcsak győzni akartak, hanem örömet is szerezni, mégpedig olyan korszakban, amikor az embereknek nem sok okuk volt a vidámságra. Grosits védései, Bozsik cselei, Kocsis fejesei, Puskás lövései feledtették a hétköznapok megpróbáltatását, ünnepi érzéssel telítették az embereket.

Nem kisebb érdeklődéssel, egyetértve olvastam a kapusnak azokat a gondolatait, amelyeket a politikáról fejtegetett. (Ebben egy ideig aktív szerepet vállalt.) Napjaink liberalizmusnak nevezett eszmeáramlatáról például ezt mondja: “Tudjuk, hogy ma a gyakorlatban Magyarországon mit jelent a liberalizmus: olyan távol áll a XIX., XX. század elejének liberalizmusától, mint én a kommunizmustól. Szóval áthidalhatatlan a különbség.”

“Amikor külföldre utaztunk, tizenötmillió magyar volt velünk” – mondja. A régi szép időket már nem lehet visszahozni. A hajdani “aranycsapat” emléke azonban kitörölhetetlenül él mindazokban, akik megcsodálhatták. Grosits Gyula akkor egyike volt a legnagyobbaknak, de emberként ma is a nagyok egyike. Isten óvja, tartsa egészségben!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..