Tűnődés a hétről: A missale csodálatos visszatérése

Legutóbb is mindenkinek hozott ajándékot. Nekem Gyurika – mi már csak így neveztük, ilyennek őrizzük emlékezetünk vásznán – hagyatékából egy latin missalét. Rámeredtem a bőrkötésű, aranyozott szélű lapokat tartalmazó könyvecskére, s belém hasított a felismerés: valaha az enyém volt! Akkor még latin nyelven mondták a szentmisét, s együtt imádkozhattam a pappal. A missalét apámtól kaptam, külföldről hozta latin szakot végzett fiacskájának. Az Irodalomtörténeti Intézetben (akkor még ez volt a neve) gebedtem valamelyik kézirat fölött, amikor megjelent Iduka, a titkárság vezetője, s azt kérdezte, egész véletlenül nincs-e otthon kisalakú, latin nyelvű missalénk. Volt. „A főigazgató úrnak kellene néhány napra” – mondta. Az intézet főigazgatója Sőtér István volt. Egy regényében szerette volna idézni az egyik zsoltárt. A missale ilyesformán hozzá vándorolt. Vártam-vártam, hátha visszahozza, aztán keresztet vetettem rá. Nála is üdvös célt szolgált. Halála után hagyatékából került Bodnár Györgyhöz, akinek természetesen fogalma sem volt eredeti tulajdonosának személyéről. Gyurika utolsó évében rendszeresen forgatta: ágya fölött tartotta a polcon. Ott is üdvös célja volt. Aztán ő is elment, s a missale, mint figyelmes ajándék, visszakerült hozzám. Harmincvalahány év eltelte után lapozgatom ismét. Sőtér tintával húzta alá az általa idézni vágyott 130. zsoltár szavaiba a Szentlélekről mondott mise tractusát: „Emitte Spiritum tuum…”, „Küldd el Szentlelkedet, Uram…”

Este előkerestem a Sík Sándor fordításában megjelent Zsoltároskönyvet. Arra gondoltam, vannak csodálatos, együttes csillagállások. Apám, amint átadja az ajándékát, Sőtér nagy komolyan a regénye fölött, Gyurika, amint a missalét forgatja imádságos lélekkel, és a zsoltárokat többször is tolmácsoló piarista tartományfőnök. Megérintett az ifjúság, s egy pillanatra mintha a Lélek suhant volna el fölöttem napsugaras téli-kora tavaszi szellő szárnyán.