Tűnődés a hétről: Elvesztegetett értékünk, a barátság

Általános iskolába jártam, amikor egy kellemes, összetartó társaság tagja lettem. Csapatot is alakítottunk FRSE (Felső Rózsadombi Sport Egyesület) néven, s hatalmas rangadókat vívtunk az alsó rózsadombiakkal, olykor még Óbudára is elvillamosoztunk, s ott a Hatház ellen próbáltunk szerencsét. Együtt mentünk uszodába, gombfocibajnokságot rendeztünk Laci barátoméknál, s ha szerencsénk volt, édesanyjával, a sokszoros világbajnokkal ütögethettünk a pingpongasztalnál. Aztán megfogyatkoztunk. Jöttek a kitelepítések, a hajnali búcsúzások. Laciékat is kirakták a házukból, a Farkasrétre költöztették őket, ahol édesapja asztmája jelentősen romlott. De oda is el-ellátogattunk, barátságunk összekovácsolt bennünket. Sok-sok év után is úgy idézgetjük hármasban (harmadik társunk 1956-ban hagyta el Magyarországot, ám az MTA hívására gyakran hazalátogat, s ilyenkor ott folytatjuk, ahol abbahagytuk) ezeket az éveket, mint életünknek olyan ajándékát, amelyből a sírig örömöt meríthetünk. Nem haverok voltunk, hanem barátok! Nem pillanatnyi érdekek fűztek egymáshoz, hanem tartós érzelmek. Ezeket nem kezdi ki az idő, nem rontják politikai különbözőségek.

„Vannak barátaid?” Meg-megkérdezem ezt egyik-másik tanítványomtól is. Vannak, mondja. Hétvégeken együtt megyünk a dizsibe.
„És miről beszélgettek?” Elkerekedett szemmel néz vissza. Beszélgetni? A dizsiben meg sem hallják egymás hangját. „Ráznak” (gyengébbek kedvéért: táncolnak), nem beszélgetnek.

Ó, azok a régi jóízű csevegések! Feküdtünk a fűben, néztük a kék eget, amelyen fehér csíkot húztak a léglökéses repülőgépek, s közben beszélgettünk. A következő napi órák várható csapásairól, a Fradi-Újpest-meccs várható eredményéről, aztán arról, kinek melyik kislány dobogtatja meg a szívét, összevitatkoztunk, vasárnap a misén a ministrálás alkalmával ki legyen a „külső”, akinek semmi dolga sincs, és ki a „belső”, és hogy a belső csönget-e vagy sem.

Beszélgettünk, és mintha védettek lettünk volna a barátság palástjába burkolva. Pedig ronda idők jártak, mégis bátran szóltunk a politikáról is – amennyire értettük abszurd történéseit -, tudtuk, nincs, nem lehet köztünk kém vagy besúgó. Nem is volt! Az egyetemen, ott igen! (Igaz, amikor évtizedek után megtudtam, ki volt az, kis híján hanyatt estem a meglepetéstől.) És voltak másutt is… De ott és akkor, a zöld gyepen hanyatt fekve eszünkbe sem jutott, hogy ilyesmi létezhet. Barátok voltunk, és ez elmondhatatlan édességgel töltötte el szívünket, és biztonságban éreztük magunkat.

Emlékszel? – kérdeztük. Ezt kérdjük ma is, miközben poharunkat emeljük a barátságunkra. Ezek az emlékek beleépültek életünkbe, egyéniségünkbe. Visszaidézzük őket, s velük visszaszáll az élet szépségébe vetett hitünk. Nem szabadna elvesztegetnünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.