Tűnődés a hétről: Önmérséklet

Lehet, hogy ez csak porhintés. Ám amikor megjelent a képernyőn egyik-másik havi juttatás összege, elkerekedett a szemem. Milliók röpködtek, miközben a válságintézkedések súlya azokra nehezedik, akik e jutalmak töredékéből próbálnak vegetálni. Az egyiket épp most lakoltatják ki, a másiknál kikapcsolták a gázt, nehogy fűteni tudjon a hidegben. A harmadik azt panaszolja, ha kifizeti a számláit, nem marad egy fityingje sem ennivalóra.

És közben amott a milliók, az adózatlan jövedelmek, a fiktív számlák, a munka nélkül kapott juttatások, a gyanús kifizetések, az arcpirító csalások. A múltkor erről beszélgettünk valakivel, aki korábban, a rendszerváltás előtt fogházbüntetést kapott – elveiért. A beszélgetés lényege az volt, amit Képes Géza fogalmazott meg Egy forradalmár töprengése című epigrammájában: „Nehéz volt elviselni rég a rácsot, de még nehezebb most ezt a harácsot.” Döbbenetes ezzel szembesülni, hogy a lezártnak hitt múlt legrosszabb jelenségei életre kelnek és tovább fertőzik a közéletet. Akinek kezébe kerül például Móricz Zsigmond regénye, a Rokonok, s nem ismeri megírásának időpontját, abban a meggyőződésben olvashatja, hogy napjaink eseményeivel szembesíti az író. Ha a múlt évszázad nagy gazdasági világválsága idején megjelent lapokat szemelgetjük, folyvást a kisemberek áldozatvállalásának szükségességéről esik szó, a köztisztviselők fizetését csökkentették is, míg a következő lapon panamákról, éktelen csalásokról tudósítanak a nagy címek.

Önmérséklet? Milyen szépen hangzik! Csak az a hiba, hogy a nagy többségnek már nincs miből mérsékelnie magát, viszont naponta szembesülhet elképzelésekkel, tervekkel, amelyek mérsékletre kényszerítik. Mérsékelik életlehetőségeit. Amikor ifjúságomban szüleim Bagolyirtásra utaztak, anyám mindig előre főzött, nehogy éhezzék szegény kisfia. Egy idő után – elég szégyen – eluntam a hazait, s az akkor működő Berlin étteremben – annak hátsó részében – a pultnál serpenyős burgonyát (ez volt a paprikás krumpli neve) kanalaztam. Egyszer csak mellém állt egy elhasznált ember, s azt kérdezte: „Mindet megeszi?” Elment az étvágyam. Ez a hajdani szorongató emlék kelt éltre bennem, amikor a nagycsarnokról vetített beszélgetés hátterében egy kendős anyókát lehetett látni, amint felemelt a földről valami zöldségtöredéket. Aznapra talán abból főzte ebédje egyetlen fogását, a levesét. És közben ott vannak azok a milliók. Az adózatlan jövedelmek. A zsebből zsebbe csusszanó pénzek. Az ablakon kidobott százmilliók. Az áldozatosak arcul csapása.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.