Könyvespolc: Vértanúk üzenete a XX. századból

Ugyanis ebben az esztendőben raboltak el és végeztek ki szélsőséges iszlám aktivisták hét trappista szerzetest, akik mindaddig Tibhirine-ben, az Atlasz-hegységben lévő monostorukban voltak jelen a körülöttük élő emberek számára. A közösség vezetője, Christian de Chergé (1937-1996) és társai úgy tekintettek hivatásukra, hogy az nem akárhová, hanem kifejezetten iszlám földre szól, ahol ők „imádkozókként éltek más imádkozók között”. Kolostorukban helyet biztosítottak szegény moszlimoknak, hogy azok mecset híján náluk imádkozhassanak az egyetlen Istenhez. E szerzetesek lelkisége az iszlámmal való találkozásból táplálkozott, a mindennapokban megélt, a teljes embert érintő dialógusból, amelyet szomszédaikkal és muzulmán barátaikkal folytattak. A „vizitáció” lelkisége ez, amelynek korunk embere számára különös jelentősége van, hiszen a találkozás szentsége napjainkban számtalanszor pusztán sietős köszönéssé, néhány automatikusan elhadart kérdéssé és válasszá torzul. Amit a szakirodalom hidegen, a betűk síkján „vallásközi párbeszédként” emleget, azt e néhány csendes szerzetes egyszerűen megélte. Tragikus haláluk nem kudarc, hanem annak jele, hogy olyan értéket képviseltek, amelynek éltető melegétől még ma, „oly sok viszály után” is nagyon messze húzódik az emberiség jelentős része. Sokakat kívül rekesztő kis magunkba zárkózásunk, önfeledt másokat felejtésünk mérgező vízgyűrűi erősítik egymást, míg olykor egészen brutális tettek hullámaivá gyűlnek. Mindenesetre sose ugorjuk át könnyed meggondolatlanul a „ne ölj” parancsot…

Tizenöt napos „lelkigyakorlatra” hívja az olvasót ez a Christian de Chergé gondolatai és elmélkedéseiből Christian Salenson által szerkesztett kötet: bevezet minket abba a lelkiségbe, amelyből gazdagodva a hét meggyilkolt szerzetes „Istennek és Algériának” ajándékozta életét. S ha hagyjuk, nekünk is.

(Christian Salenson: Imádság 15 napon át Christian de Chergével. Új Ember, 2008)

Brown atya botránya – vagy a miénk?

– Miért, mit csináltam? – kérdezett vissza Brown atya. – Hagyta, hogy egy gyilkos lelépjen – kiáltott Burns felügyelő, és hangja mennydörgésként zúgott végig a parkon. – Sőt, segített megszökni egy gyilkosnak! Én bolond pedig hagytam, hogy figyelmeztesse, most persze már bottal üthetjük a nyomát. – Valóban segítettem valaha egy-két gyilkosnak – vallotta meg Brown atya, majd gondosan pontosított: – Félre ne értsék, nem a gyilkosság elkövetésében támogattam őket. Huh, megnyugodhatunk, hiszen meglehetősen botrányosnak indult e rövid önvallomás. Legalábbis első ránézésre. S jó szokásához híven számos más alkalommal is zavarba ejti hallgatóságát e nem mindennapi klerikus – ezúttal a botrány kulcsszava köré gyűjtött kötet történeteiben, mely a harmadik az Új Embernél megjelent sorozatban.

Gilbert Keith Chesterton (1874-1936), a világnézeti bolyongásait tudatos döntéssel a katolikus egyház hajóján befejező, s e bárkán szellemi révbe ért angol író a krimi műfajának klasszikus figuráját teremtette meg Brown atya alakjában. A csetlő-botló, együgyűnek látszó, apró termetű pap nemegyszer szörnyű bűntények helyszínén bukkan fel, s rendszerint csakhamar kiderül: a nem sokat ígérő külső mély bölcsességet takar. Egy olyan ember szellemét, aki a fecsegő felszín mögé tekintve előbb-utóbb mindig leleplezi a tettest, s ami még több: felfedi a rejtőző igazságot. Szavak, tárgyak, események – s elsősorban emberek megfigyeléséből, lelkük, szellemük, viselkedésük bölcs ismeretéből építkezik ez a (magán)detektíveket is sokszor megszégyenítő pap, aki valójában szilárd világnézete tágasságával, elfogulatlanságával és szellemi tisztánlátásával hatol a bűnök világának sötét mélyére, hogy aztán szerényen, de annál egyértelműbben beragyogja azt. S nem pusztán a tetteseket csípi nyakon, hanem az elsőre „ártatlannak” tűnő környezet számára is tanulsággal szolgál. Ura követőjeként a megváltás világába vonja be a vele kapcsolatba kerülőket. Így nem csak – és tán nem is elsősorban – a nemegyszer igen kacifántos bűnügyek megfejtése okoz szellemi élvezetet az olvasónak, hanem e történeteknek az az eléggé meg nem becsülhető vonása is, hogy jól figyelve olykor botrányosan rossz emberismeretünk tévesztéseire is ráismerhetünk bennük, s talán sikerül is megszabadulnunk néhány kínosan ragaszkodó előítéletünktől – Brown atya iskolájában.

(Gilbert Keith Chesterton: Brown atya botránya. Új Ember Kiadó, 2008)