Tűnődés a hétről: Felfénylő hajnalok

A szürkületi égen egyetlen csillag fénylik, mintha Isten vigyázó szeme volna. E reggelek hangulatát legérzékletesebben Stefan George fogalmazta meg Zárókórus című versében:

Isten kincseit kitárja
Isten útja vár reád
Isten ajka hív csatára
Isten fonja glóriád.
Isten csöndje lakja lelked
Isten edzi hű fiát
Isten szomjú vágya kerget
Isten! – égre esdi szád.
Isten terhe nyomja vállad
Isten lángja izzított
Isten kedve rád kiáradt
Isten üdve rád nyitott.
(Képes Géza fordítása)

Matyi bácsi, aki már a mennyek országában megbizonyosodhatott, hogy az ő fejére is glóriát font az Úr, sokkal korábban serkent föl a Margit körúti rendházban, s szinte éjszaka volt még, amikor fölgyalogolt a templomba, hogy befűtsön, dörmögve nyugtázta érkezésünket. A ministránsok fehér ruháját már kikészítette, az ampolnákba bort és vizet töltött, és a gondos gazda tekintetével figyelte, minden rendben van-e. J.atya csak később érkezett, ormótlan bakancsáról hosszan verte a havat. – Össze ne vizezze a szőnyeget! Most söpörtem le róla a port. – Matyi bácsi kényes volt a templom tisztaságára. J. atya nyögve emelte föl a lábát, s mutatta cipője talpát. – No, akkor öltözzünk! Addigra már lezártuk a vitát, ki csöngessen, s ki tartsa a tálcát áldozásnál. Nyugtáztuk, hogy szépen megtelt a templom, pedig a szemközti járdán mindig őgyelgett egy férfi, aki mintha csak véletlenül járt volna arra. Akkor tanultuk meg, hogy a dac is összeforraszthat bennünket. A gyertyák ingadozó fénye mellett kezdődött a miséző J. atya és a mi párbeszédünk. „Introibo ad altare Dei.” „Ad Deum qui laetificat iuventutem meam.” S tényleg: úgy éreztük, ezen a ködös hajnalon is megvilágít bennünket, s derűvel tölti el szívünket Isten kegyelme. Hány éve már? Ki sem merem mondani. De adventi hajnalokon mindig orromban érzem a sercegő fahasábok kesernyés füstjét, s hallani vélem a két öreget, amint azon pörlekednek, hogy minél tisztábban járuljanak az Úr színe elé.