De aki közelebb hajol a hétköznapok történéseihez, bizony ijesztő állapotokat és még ijesztőbb kilátásokat láthat és sejthet. Annak idején a „vármegye urai” megpróbáltak valamit tenni, s látszólag ma is lázas buzgalmat tanúsítanak, csak azt nem érti az ember, miért nem történik semmi. Hovatovább hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy felelős személyek mást mondanak holnap, mint amit ma mondtak, s ők, akik annyiszor hivatkoznak a demokráciára, ellentmondásos megnyilatkozásaik után úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna. A belügyminiszter elmozdítja, majd visszahelyezi a miskolci rendőrkapitányt, aki szájzár nélkül beszélt a térség súlyos problémájáról, amelyet szemérmesen cigánykérdésnek nevezünk. A szegénység nagy úr, a munkanélküliség sem kisebb. Amíg ezt a legfelső szinten nem próbálják enyhíteni – orvosolni, szerintem, csak nemzedéknyi idővel lehet -, addig fel kell készülni szélsőséges cselekményekre is.
Ám ez csak egyetlen kórtünet, nem is érdemes ragozni. Sokkal idegesítőbb, hogy a válság kellős közepén unos-untalan azt halljuk, látjuk, olvassuk, hogy majd holnap, holnapután, vagy azután előrukkolnak a megoldásra tett javaslatokkal. Nem intézkedésekkel, javaslatokkal! A kettő, mint tudjuk, nem ugyanaz. Mielőtt megfogalmazódnak a javaslatok, bizottságokat állítanak fel, amelyek impozáns teremben tanácskoznak. Összeülnek, tanácskoznak, ötletelnek, aztán jönnek a javaslatok, amelyek a dolgok természete folytán nemegyszer ellentétei egymásnak, de valódi intézkedések sehogy sem akarnak elindulni. Valamiféle magyar betegség lehet ez: fejeket látni a hullámokban, tulajdonosaik azonban nem úsznak, hanem kiabálnak egymásnak, mert bíznak abban, hogy majd csak jön a csónak, és kiemelik őket az áradatból. Csónak azonban sehol sincs.
Sokan emlékezhetnek még a híres latin mondásra: Iam proximus ardet Ucalegon. Szó szerint annyit jelent, hogy már a közeli Ucalegon ég. Akkor idézzük, amikor a vész már itt van a kapuk előtt. Nálunk már átjött a kapun, hiába volt a gyenge őrség. Mit tehet ilyenkor a jó kapitány? Fegyverbe szólítja minden katonáját, s megpróbál értelmes haditervet készíteni az ellenség rohamának megállítására vagy mérséklésére. Nálunk másként történik. Hírnök jő, s pihegve szól: „Kapitány uram, nagy a baj!” „Mi a baj, fiam?” „Iam proximus ardet Ucalegon” – lihegi a klasszikus műveltségű hírnök. Az Egri csillagokban ilyen esetben Mihály bá’ „üstöllést” kapta a csizmáját, és rohant. A mai kapitány összevonja szemöldökét a balhír hallatán, majd így utasítja a hírnököt: „Indulj fiam, hívd össze a bizottságot!” Meg is érkeznek. Körülülik az asztalt, s a következő megbeszélést folytatják: Kapitány: Azért jöttünk össze, mert a szomszédban lángok csaptak föl. Félő, hogy itt is nagy lesz a tűz.
Egy szóló: Én már láttam kósza tűzfészkeket.Kapitány: Annál fontosabb, hogy döntésre jussunk. Hangok: Miről kellene döntenünk? Kapitány: Először abban a kérdésben kellene egyességre jutnunk, milyen vödrökkel oltsuk a tüzet. Helyeslő zúgás. Közben odakint egyre nagyobb a lárma: Tűz van! Tűz van!
