Bevezetését Franz König bíboros írta, s arra figyelmeztetett, mekkora a II. vatikáni zsinat szerepe vallásos életünkben, amikor igyekezett mindenki számára hozzáférhetővé tenni az „Ige kenyerét”. Ma is sok tanulsággal forgatom ezt a művet, amelynek részei szerencsésen egyesítik az elmélkedést és az evangéliumi részek magyarázatát. Jó néhány hasonló célzatú művet ismerhettem meg azóta, s legutóbb örömmel vegyes kíváncsisággal szemelgettem Vincenzo Paglia Isten szava minden napra 2009. című könyvének kis elmélkedéseit.
A szerző umbriai püspök, a Nemzetközi Katolikus Biblikus Társaság és az Olasz Püspökkari Konferencia Ökumenikus és Párbeszéd Bizottságának elnöke. Ezzel a címmel eddig is több évre adott imádságos és elmélkedési anyagot, könyvei számtalan nyelven jelentek meg. (A magyar fordítás Pálmai Nóra, Thullner Zsuzsanna és Tima Rozália munkája, a mű a Kairosz Kiadó gondozásában jelent meg.) A Szent Egyed közösség tagjainak – s tudvalévő, hogy e társulás legfontosabb célkitűzése Isten szavának olvasása – magyarázata, emellett a mai világban nagyon időszerű szegénygondozás.
Mióta megkaptam ezt a gyűjteményt, a reggeli rendezkedést követően elolvasom az aznapra szánt részt, s meglepetéssel tapasztalom, hogy ezek a gondolatok valamiképp felvérteznek a lépten-nyomon tapasztalható és mesterségesen is szított hisztéria ellen – segítenek más, tisztultabb szemmel tekinteni a világra. Elsőnek a nagyböjti idővel foglalkozó fejezetből a hamvazószerdára szánt részlet egyik mondata hasított belém: „Az igazi erő abban van, hogy tudatában vagyunk saját gyengeségünknek, éltetjük magunkban az alázatosság és szelídség érzését.” Kedvem lenne művészi betűmetszővel kiírni ezt a gondolatot, s utána megszámlálhatatlan példányban sokszorosíttatni. Hisz ha önkritikusan szemléljük magunkat, szégyenkezve kell bevallanunk, hogy készségesen hasonulunk környezetünkhöz, tévedhetetlennek, kikezdhetetlennek mutatva magunkat. Mennyivel könnyebb alázatosan mérlegelni tetteinket! Egyszeriben rádöbbenhetünk arra, hogy újra meg újra könnyűnek találtattunk. S vajon szelídnek mondhatjuk magunkat? Tudunk szelídek maradni izzóan indulatos környezetünkben? Akarunk-e?…
Talán ezen egyetlen gondolatból is érzékelhető, mennyire személyhez szóló és követésre érdemes az Írás. S azt is, milyen mélyre láthatunk intéseibe és igazságaiba, ha értő a kalauzunk. Manapság nagyon sokan és sokfelé mutatják az igazság útját. Hitelesebbek a csendes, szelíd szavak. Sokszor gondolok – évről évre el is olvasom – Babits Mihály remekére, a Jónás könyvére. Jónás habzó szájjal, dühödten prófétál. Dörgedelmének nincs foganatja, kinevetik, csapatostul kísérik, mint egy másik bolygóról érkezett furcsa lényt, végül egy oszlop tetejéről kellene kiáltoznia az uraságok mulattatására. Jónás nem tudta: az Igét úgy kell hirdetni, hogy szelídségre és alázatosságra neveljen, hiszen „boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld”. Sík Sándor egyik versében arról írt, hogy rezzenéstelenül állt a vártán. Ez a kép jutott eszembe erről a figyelmeztetésről: „Az a hivatásunk, nekünk, keresztényeknek, hogy a béke őrszemei legyünk ott, ahol élünk és dolgozunk.” Életre szóló, gyönyörű és felelősségünkre figyelmeztető feladat.
