Vonaljegyet kértem, letettem az árát (egy forint volt!), s ekkor észrevettük egymást. Felállt, hátrajött a peronra, és beszélgetni kezdtünk. Miről? Nem emlékszem. Hajdanában az Eszter utcánál szálltunk le, és a megállóban még csevegtünk, most azonban egy megállóval előbb szedelőzködött. A kalauz csöngetett, a busz elindult, néztem, egyre kisebb lett alakja, s bennem fájó hiányérzet maradt: valamit feltétlenül szerettem volna még mondani neki, de már nem volt rá módom.
Ébredésemet követően eltűnődtem álmom jelentésén, az el nem mondott szavak, az elmulasztott gesztusok, mozdulatok okozta ürességen. Régebben, amikor még ki tudtam menni a temetőbe, szüleim sírja előtt felelevenítettem egy-egy régi eseményt, s szégyenkezve szembesültem ki nem mondott szavaimmal. Annyit kellett volna mondanom: „bocsánat”. Vagy azt: „Ne haragudjatok!” Esetleg ezt: „Igazatok volt!” Mennyi aggódástól, fájdalomtól szabadíthattam volna meg őket! „De most már késő, most látom, milyen óriás ő” – írta édesanyjára emlékezve József Attila. Az a szomorú, hogy amíg lehetne, nem veszünk kellő mélységben tudomást kicsinyekről sem, nagyokról sem. A második Korintusi levélben nagyon komoly figyelmeztetésre bukkanunk: „Ő mindenkiért meghalt, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt.” Ebben az életformában észre kell vennünk mindenkiben Krisztus vonásait, s úgy kell szólnunk, hogy később ne szégyenkezzünk.
A szavak sokszor magányoldók. Akár egyetlen is lehet az. Berda József megrendítő költeményben ad számot a magányos életformáról:
Akár ama bibliafordító boldog
Báthory László hárshegyi barlangjában
Úgy élsz új pesti lakásodban egyes-egyedül,
bár nem olyan boldogan, ahogy szeretnéd, –
Örülj, örülj, békülj meg ezzel is, hisz’
te akartad így. Életed javát itt élted át,
itt szenvedtél-örültél azért, amiért
megmutathattad azt az emberi arcát
életednek, melyért talán
nem kell szégyellned magad
Berdának nem volt miért szégyenkeznie, legfeljebb azoknak kellene, akik őt (is) kihagyták irodalomtörténetükből (amelyet nem mernék a magyar irodalom történetének nevezni). És azon is érdemes elgondolkodni, amit magányos életének jellemzéséül írt, azaz nem volt olyan boldog, mint szerette volna. Mert hiányoztak életéből azok a mások által elmondottak, amelyek boldoggá tehették volna, oldották volna magányát. Nem szabad embertársainktól megtagadnunk ezeket a szavakat, mondatokat! Saját életünket is hitelesebbé, tartalmasabbá tehetjük általuk.
