Tudunk-e egymásért tenni?

A Mécs lelkiségi mozgalom nemcsak férjek és feleségek, élettársak vagy fiatal párok, hanem különböző okok miatt egyedülálló emberek számára is rendszeresen hirdet lelki napokat. Mivel a február második felében megrendezett alkalom mintegy negyven résztvevőjének többsége elvált ember volt, ezúttal az ő sajátos élethelyzetük határozta meg a hétvége témáját. Az előadásokat, tanúságtételeket, elmélkedéseket kiscsoportos beszélgetések egészítették ki, ezek során s a befejező, nagy körben osztották meg egymással reményt és erőt adó tapasztalataikat a jelenlévők.

Domonkos atya szerint a mostani lelkigyakorlat egyértelműen igazolta, hogy többet kell foglalkozni az elváltakkal, mint amennyit általában szokott tenni értük az egyház. „Napjainkban a családok óriási bajban vannak, nagyon magas a válások aránya, és a válság után sokan magukra maradnak, nincs, aki segítse őket. A lelki támogatás első formája nyilván az, hogy megnézzük, mit lehet kezdeni a házassággal: rendezhető-e, vagy sem, a házaspárnak van-e még közös reménye. Ezt mindenképpen érdemes megbeszélniük egy lelkipásztorral vagy egy gyakorló világi kereszténnyel. A lelkigyakorlat abban tud segíteni, hogy ha nem is rendezhető a házasság, mindenki ráébredhet értékességére, erőt kaphat emberi kapcsolatai gyógyításához, és esetleg azt is felismeri, hol rontotta el helyzetét a családban. Ennek s a gyerekek nevelésével kapcsolatos, illetve a munkahelyi, társadalmi feladatoknak a felülvizsgálása nagyon fontos kérdés. Az elváltak életét különösen is megnehezíti a megbocsátás és a bocsánatkérés elmaradásának terhe, s ez megfosztja az embert erejétől, ötleteitől. A Mécs lelkiség nagy hangsúlyt helyez az újrakezdésre, és ezzel kapcsolatban számos lelki gyógyulás történt a mostani lelkigyakorlaton” – mondja a Domonkosrendi szerzetes.

Az elváltak nemegyszer okkal érezhetik, hogy kívül rekedtek az egyházi közösségen. Erre utal Dionigi Tettamanzi milánói bíboros érsek is Az Úr közel van a sebzett szívűekhez… című tavalyi lelkipásztori levelében, melyet a házasságukban zátonyra futott embereknek címzett: „Mindenekelőtt el szeretném mondani nektek, hogy nem tarthatjuk magunkat idegennek egymás előtt: az egyház számára és számomra, a püspök számára ti szeretett és vágyott testvérek vagytok. Őszinte szeretetből fakad a vágyam, hogy beszélgetni kezdjek veletek; tudom, hogy vannak kérdéseitek, szenvedéseitek, és úgy érzitek, az egyház elhanyagolja őket, vagy nem vesz róluk tudomást. El szeretném tehát mondani nektek, hogy a keresztény közösség figyelemmel kíséri fájdalmatokat.

Néhányan közületek bizonyára némi keménységet tapasztaltak meg az egyházzal való kapcsolatuk során. Nem érezték, hogy megértik őket egy olyan helyzetben, ami már önmagában nehéz és fájdalmas; talán nem találtak olyan embert, aki kész lett volna meghallgatni és segíteni; időnként olyan szavakat intéztek hozzájuk, amelyekből ítélkezés érződött, és nem volt bennük irgalmasság; ítélet volt ez, amellyel szemben nem volt helye fellebbezésnek. Ezek a helyzetek táplálhatták azt az érzést, hogy az egyház elhagyta, elutasította őket.

Amikor leülök mellétek, az első dolog, amit mondani szeretnék, éppen ez: Az egyház nem feledkezett meg rólatok! Még kevésbé utasít el benneteket, nem tekint titeket méltatlannak. Domonkos atya szerint egyrészt nagyon lényeges, hogy az ép családok jól és egészségesen gondolkozzanak saját életükről, másrészt viszont az is fontos, hogy figyeljenek azokra is, akik nem tudnak olyan kiegyensúlyozottan élni, mint ők, és legyen gondjuk rájuk is.

Jóllehet a hazai katolikus híveket is súlyosan érinti a házasságok válsága – egyes felmérések szerint Magyarországon a szentségi házasságok 20-25 százaléka felbomlik -, a lelkipásztori gyakorlatban nincs szervezett kerete e jelentős területnek.

„Nagyon sok olyan kérdés van – feleli erre Mészáros Domonkos -, amellyel kapcsolatban nem hiszem, hogy központi vezénylésre volna szükség. A találékonyságnak és a szeretetnek van nagy szerepe e téren. Nagyon sok lehetőség rejlik az alulról szerveződő kezdeményezésekben, ha meglátjuk a magunk feladatát, és segítünk egymásnak. A spontaneitásra és kegyelmi indításra mindig érdemes figyelni.

Épp a nagy érdeklődés vezetett rá minket, hogy az eddiginél jobban figyeljünk az elváltakra: szeretnénk rendszeressé tenni lelkigyakorlatainkat. Ugyanakkor örülnénk, ha mások is különféle rendezvényekkel, egyházközségi találkozókkal segítenék őket. Másfelől pedig észre kell vennünk, hogy az elváltak közt is nagyon sok a tettre kész, energiában és ötletekben, jó szándékban gazdag ember, aki számos szolgálatot tudna végezni az egyházi közösségben. Az alulról jövő segítőkészség és az összefogás azért is különösen fontos, mert alapvetően nem az anyagiakon múlik a magyar társadalom jövője, hanem a keresztény gondolkodásmódon, azon, hogy csakugyan fontosak vagyunk-e egymás számára, és tudunk-e egymásért tenni.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..