Tudás, öröm, türelem

Káplánéveit Tamásiban, Decsen, Újpetrén, Villányban töltötte, majd tizenhárom évi sodródás után, 1974-ben, Nagydorogon végre igazi otthonra talált. Haláláig Nagydorog plébánosa volt.

 

Ezüstmiséjére így emlékezik Amerikából érkezett rokona, Cser László jezsuita: „A szegény paprokon két filiai miséről jött meg a harmadikra, önmaga, vagyis gazdája, a főpap, Jézus Urunk megünneplésére.” 1994 áprilisában halt meg, a nagydorogi temetőben nyugszik, elődje, Nagy Ferenc mellett. Sírfeliratát maga fogalmazta meg: „Igyekeztem Jézusomat, Szűzanyámat, híveimet és szegény magyar nemzetemet szolgálni.”

Nyolc falu papja volt, misézett, hittant oktatott a filiákon is. Jólelkű, nemzetéért aggódó, kiváló ember volt, akit megszerettek a helybéliek. Felekezetre, korra való tekintet nélkül szinte mindenki az elismerés hangján szólt a plébánosról, s még ma is emlékeznek rá.

 

Egyik beszédében arról szólt, hogy miként adhatjuk tovább a keresztény erkölcsi értékeket, sőt inkább hogyan éleszthetjük fel azokat. Érezte a közélet, a közszellem romlását, és igyekezett tenni a jobbításáért.


Jellemző rá egy másik szentbeszédének részlete is: „Van az Úr Jézusnak egy nagyon tanulságos mondása, amelyet napjainkig talán sohasem tettünk magunkévá mi, papok. Ez pedig így szól: ne hívassátok magatokat úrnak, mert egy a ti uratok, az Isten. Ne hívassátok magatokat atyának, mert egy a ti atyátok, a mennyei Atya.” Az idősödő, ám lelkében fiatal plébános örömmel látta, hogy az ifjú papok nagy része így is cselekszik: egyszerűen keresztnevén szólíttatja magát híveivel.

 

Vallotta: korunkban az egyik legfontosabb teendőnk gondoskodni munkatársakról, hogy hitünket átadhassuk a következő nemzedéknek.
Nagydorog református hagyományú település. Nem túl nagy katolikus temploma talán a harmincas években épült. Az egyszerű istenházát Artúr atya igazította a puritán, modern liturgiához, majd a mostani plébános, Sebestyén- Molnár Árpád néhány részletében tradicionálisabb, ünnepélyesebb arculatot alakított ki.

 

A Nagydoroghoz tartozó filia, Pusztahencse már a nyolcvanas években éledő, fejlődő falu volt. Szép számú hívő közösségének azonban nem volt temploma. A puszták népe elhatározta, hogy Cserháti József megyés püspök jóváhagyásával, erkölcsi és anyagi támogatásával hajlékot épít Istennek. Artúr atya minden erejét a templomépítésnek szentelte, híveivel, különösen Zsúnyi Illés barátjával éveken át gyűjtötte a pénzt, irányította, szervezte a munkákat. Az 1990-ben felszentelt kis templom oltárának alkotója, Bazsonyi Arany festőművész írja visszaemlékezésében, hogy a Krisztus-papucsban járó Stockinger Artúr apostolként is jelen van a pusztahencsei kis templom „lélekváró” szentélyszekkóján.

 

Stockinger Artúr a múlt és a jelen állandó kutatója és elemzője volt, s a történelemből vett megfigyeléseit igyekezett továbbadni a körülötte élőknek. Szeretettel őrizte meg és saját szerzeményeivel gyarapította a családi könyvtárat. Utazásai során antropológusként figyelte a különböző népek jellegzetes vonásait, s hazatérve gyakran egy-egy újabb népviseleti ruhadarabbal vagy kalappal gazdagította gyűjteményét.

 

A plébános reverendában ritkán mutatkozott, annál inkább valamely újonnan szerzett egzotikus kalapban, nemegyszer rövidnadrágban, papucsban. „Jézus Krisztus is saruban járt” — mondogatta. A nagydorogiak eleinte úgy vélekedhettek, hogy bolond egy papot kaptak, ám ez a véleményük hamarosan megértő, kíváncsi szeretetté, tiszteletté változott.

 

Artúr atya könyveinek jó részét a falu könyvtárára hagyta, féltve őrzött kalapgyűjteményéből pedig a Riedel család az önkormányzattal együttműködve megalapította a nagydorogi kalap- és sipkamúzeumot, amely azóta is hozzájárul a település országos ismertségéhez.

 

Hívei, plébános utóda és a település vezetői őrzik, ápolják Artúr atya emlékét. Április 26-án emléktáblát helyeztek el tiszteletére a szépen felújított nagydorogi plébánia főhomlokzatán.

sz-r