Tövisről vérharmat csepeg

A négyszer hatsoros, váltórímekben kicsengő vers első és utolsó strófája balladai hangon beszéli el a kálváriadomb tetejére vezető, Krisztusnak a Golgotára vivő keresztútját asszociáló út megtételét, amelyhez a második és harmadik szakasz a fiatalon elveszített kedves fájó emlékét kapcsolja. Az első versszak háromszor ismétlődő fény sugárzik szókapcsolata a történetet a mindennapi, megszokott keretből úgy emeli a lélek dimenziójába, hogy a fény eközben már-már transzcendens sugárzássá változik:



Reszkető, enyhe fény sugárzik, / egy felhő lassudan megyen. / A lélek fáj, a fény sugárzik. / Valaki ballag a hegyen, / hűs homlokáról fény sugárzik / s szemét lehúnyja: – úgy legyen!


Az első sor reszkető jelzőjében a személyhez társítás lehetősége is benne rejlik, ezáltal utal a lélek fájdalmát, szomorúságát bevilágító fényre, amely végül a hűvös homlok körüli glóriává magasztosul. A keresztutat, a megpróbáltatások útját a lélek fáj szókapcsolat sejteti. A szakaszt záró úgy legyen! Jézus keresztvállaló szavaira utalva – legyen meg a te akaratod – a krisztusi szenvedéstörténethez kapcsolja a próbatételeket.

A vers második és harmadik szakasza a lélek belső kálváriáját érzékelteti, a soha el nem múló szerelem fájó emlékét villantva fel. A második szakasz a szerelem illatától/szerelem illatából szókapcsolat háromszori, rímhelyzetben történő, litániaszerű ismétlésével a szerelem állandóságát, jelenvalóságát emeli ki:

Elszállt szerelem illatától / kövér és fűszeres a lég
. / Halott szerelem illatából / soha, de sohasem elég. / Bomló szerelem illatából / sejti a szív, hogy itt a vég.
Bár az ismétlődő szavakhoz kapcsolódó elszállt, halott, bomló jelzők a szerelem emlékének elhalványulását, eltűnését sugallják, az i
smétlésekhez társított páros sorok – kövér és fűszeres a lég; soha, de sohasem elég – mindennek a fordítottját erősítik: az elszállt, halott szerelem illatától szabadulni nem lehet.

A harmadik versszak valamennyi közül a legteltebb zengésű, hiszen páratlan sorai nemcsak hosszú utó-, hanem kezdőrímszerű ismétlésekben is összecsengenek:

A seb szép csöndesen begyógyult, / – ó, angyalok, bús, kék szeme! – / a seb már nem sajog, begyógyult, / – ó, halkan búgó, mély zene! – / a seb már réges-rég begyógyult / és mintha mégis vérzene.


A háromszor ismétlődő a seb begyógyult múlt idejű igealakjával és befejezettséget sugalló igekötőjével a szerelem okozta seb gyógyulását hiteti. Mintha a lírai én önmagát is meg akarná győzni e kijelentés ismételgetésével, hogy a fájdalom elmúlt. Ehhez az ismétlődő kijelentéshez az érzelem megnyilvánulásának körülményeit kifejező megállapítások kapcsolódnak: szép csöndesen, már nem sajog, már réges-rég, amelyek a gyógyulás fokozatait villantják fel. Ezzel ellentétesek a páros sorok asszociációi, amelyeket a költő ó indulatszóval vezet be, és figyelemfelkeltő írásjellel zár: ó, angyalok bús, kék szeme! ó, halkan búgó, mély zene! Már ezek az indulatteli felkiáltások is sejtetik, hogy a seb mégsem gyógyult be, a szakaszzáró sor pedig egyértelművé teszi: hiába minden, a seb továbbra is vérző, eleven.

A negyedik strófa az első versszak képvilágához és balladai hangvételéhez visszakanyarodva foglalja keretbe a belső, lelki kálváriajárás második-harmadik szakaszbeli mozzanatait:

Valaki lépked, felfelé tart. / Bozót közt víg madársereg. / Valaki lassan felfelé tart. / Tövisről vérharmat csepeg. / Valaki fel, a csúcs felé tart, / hogy önmagát feszítse meg.


A variációsan ismétlődő sorok – Valaki lépked, felfelé tart; Valaki lassan felfelé tart; Valaki fel, a csúcs felé tart – újból a kálváriadomb képét idézik. A keresztút gyötrelmét itt a mintha mégis vérzene szókapcsolattal egybecsengő, a Krisztus töviskoszorúját asszociáló tövisről vérharmat csepeg sor sejteti. A vers utolsó két sora, amely az emlék nem gyógyuló sebét a krisztusi szenvedéssel társítja, utal a lírai én felismerésére, miszerint Krisztus követése csak az önmegtagadó kereszthordozás által lehetséges.

(Dsida Jenő
Légy már legenda című verseskötete kapható az Új Ember könyvesboltjaiban.)