Végül a keresztény ember úgy dönt, jobb, ha utánanéz a dolgoknak. Talán megérti, a messiás szó miért került többes számba, a töviskoszorú miért feszül egy felsőkaron, és megtudja, mi történik Debrecenben a Nagytemplom háta mögött. „A kiállítás témája a messianizmus és a megváltás vallásos, illetve profán tapasztalata a nyugati kultúrában.” Ezzel a Modem honlapján olvasható kapaszkodóval indulhatunk neki a hatalmas alapterületen berendezett tárlatnak. A kiállítás négy részből áll. Az első kettő és a második kettő az ismertető szerint szorosan összefügg. Az első rész az emberi testre összpontosít, címe: Miféle test adatott nekünk? Testünk többek között, mint bűnös, ezzel együtt romlandó és mulandó anyagként tárul elénk. Feszegetve azt a kérdéskört is, hol vannak a test és a testi szenvedés határai. Így történhet, hogy Rodin női aktvázlatától Picasso A matador és a meztelen nő című képén és az anatómiai metszetekkel illusztrált sorozaton át, a töviskoszorúval hullahoppozó nő videoinstallációján keresztül eljutunk a bécsi akcióművészet terméig. Itt a hazánkban is ismert Hermann Nitsch az általa oly szívesen preferált vágóhídi állatmaradványokkal, Günter Brus a maga mazochizmusával elmegy az emberi test, a művészet és a józan ész határáig. De hogy miféle test adatott nekünk, miért bűnös és miért szorul megváltásra, erre sajnos nem kapunk választ.
Kicsit csalódottan, de még reménykedve folytathatjuk az elmélyedést a következő A halott ember című részben, amelyet Andres Serrano hatalmasra nagyított hullaházi felvételei uralnak. Itt, ebben a teremben kezdi érezni az ember, hogy sok a kép, sok a szobor. Túl sok az egész, más értelemben a vártnál mégis kevesebb. De a remény még mindig viszi tovább az érdeklődőt. Átballag A történelem ígérete című szakaszhoz, ahol politikai értelemben nevezett messiások követik egymást. Többek között Szervátiusz Tibor hatalmas tüzes trónon ülő Dózsája, aztán vagy félszobányi Derkovits-féle Dózsa, majd valahol felbukkan egy miniatűrre sikeredett Lenin Párizsból, egy hatalmasra nőtt imádkozó Lech Valesa… Fémjeleznek valamit. Hogy mit? Közhelyeket igen, mélyebb választ nehéz lenne rá mondani. A kehelyből kortyoló pizsamás búvárok (Kicsiny Balázs alkotása) folyosója következik. Minden modern és posztmodern értelmezéssel együtt az érdeklődőben – mondhatjuk talán így – ezen a ponton kezd erősen rezegni a befogadás és megértés léce. De reményt ad a következő és egyben utolsó A megváltás keresztje szakasz közelsége. Itt keresztutak, megfeszített krisztusok különböző variációi várják a közönséget. Odilon Redon Krisztus a kereszten gyönyörű képe, Mátrai Erik és Bill Viola szép videoinstallációja, egy tövisekből kirakott Krisztus, egy Munkácsy-vázlat és még sok egyéb már csak a szenvedő vagy megfeszített Jézus Krisztusra utal. Kakukktojás gyanánt iderejtettek egy beharangozott Chagallt is, a Kék falut, amely alig kapcsolódik a témához. Ottlétét talán csak az indokolhatja: ezt adta kölcsön a Szépművészeti. Külön-külön sok az értékes alkotás. Néhány nagyszerű élményben is lehet részünk. Jelen sorok írója például döbbent csodálattal állt Eugeniusz Get-Stankiewicz Csináld magad! című képe előtt. Az ilyen találkozások a befogadón kicsit, a tárlat egészén azonban sajnos kicsit sem segítenek. A kiállított remekek mintha nem függnének össze egymással, de ami nagyobb baj, a nekik címkézett tematikával sem. Az ember természetesen hálás azért, ha nem kell minden ecsetvonás után didaktikus elemeken rágódnia, mégis elkelt volna néhány komolyabb művészettörténeti és egyéb fogódzó, hogy ne kelljen sodródni képről képre, szobáról szobára értékes gondolatok és kevésbé értékes közhelyek közt. Nem beszélve a messiások szó mindvégig nem enyhülő filozófiai, teológiai, szimbolikai értelmezési kínjairól. Értelme egyébként a kiállítás megtekintése után inkább tűnik üresnek, mint gondolkodásra késztetőnek. A tárlat anyaga mintha nem engedelmeskedne a szervezői szándéknak. Mintha szerencsére (hála Istennek) valamin mégis túl akarna mutatni. De a szervező sajnos mégsem akarta tudomásul venni. Marad a tövis és a bicepsz. És a kérdés, ez vajon mire elég.
