Tours-i Márton

Úgy tűnik, a IV. században élt püspök ma is az összekötő szerepét tölti be az emberek között, akárcsak a maga korában. Amikor Márton megszületett Savariában, még csupán néhány év múlt el azóta, hogy a milánói ediktummal (313) Nagy Konstantin és Licinius teljes vallásszabadságot biztosított a keresztényeknek. Az egyház számára a gyors terjeszkedés időszaka kezdődött meg ekkor – a katakombák üldözött és sokáig az élet peremén meghúzódó közösségéből mindössze néhány évtized leforgása alatt birodalmi egyház lett, ami az állam és az egyház szoros összefonódásával mindig együtt járó negatív következményeket is maga után vonta.

Márton szülei még pogányok voltak, és ő tizenkét évesen, szülei akarata ellenére jelentkezett katekumennek. A keresztséget hat évvel később vette fel. Tizenöt éves volt, amikor – a császári parancsnak megfelelően – mint veterán fiát besorozták a császári seregbe, és lovas testőrtiszt lett. Teljesítette kötelességét, de amint mód nyílt rá, elhagyta a hadsereget, a poitiers-i püspökhöz, Szent Hilariushoz csatlakozott, és remeteségbe vonult. Hamarosan tanítványok gyűltek köré, ami a nyugat-európai szerzetesség kezdetét jelentette.


371-ben, amikor a tours-i püspök meghalt, a nép, a papság és a többi püspök mind Mártont kívánta utódjának. Atyjaként szerette a nép; úgy élt az emberek között, mint a legszegényebbek. Felfogásának és életvitelének szigorú, aszketikus vonása azonban némelyekben ellenkezést váltott ki, és még néhány püspöktársa szemében is tüske volt. Az egyházi méltóságok ugyanis a kapott szabadságban egyre inkább élvezték a világi gazdagság és hatalom kényelmét és kiváltságait. Márton ezzel szemben vezeklésben és szegénységben élt a városon kívül, a maga alapította kolostorban, és például a liturgiában használatos fényes trónust elutasítva olyan püspöki széket használt, amilyen a cselédeké volt a főúri házaknál. Püspökségében a mai plébániai rendszerhez hasonló lelkipásztori ellátást szervezett meg, és rendszeresen látogatta a templomokat. Szorgalmazta a szerzetesközösségek létrehozását, és mindig a szívén viselte a legszegényebbek, a fogvatartottak és az üldözöttek sorsát.

397-ben bekövetkezett halála után hamarosan már szentként tisztelték, elsőként azok között, akik nem vértanúként hunytak el.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..