Töröl, töröl, töröl…

„Napjainkban hárommilliárd ember használja a közösségi médiát. A YouTube-ra naponta ötszáz órányi videót töltenek fel, a Twitteren 450 ezer tweetet, a Facebookon két és fél millió posztot tesznek közzé. De amit feltöltenek, nem biztos, hogy fent is marad.” Vajon ki dönti el, hogy ebből a hihetetlen mennyiségű információból mit kell törölni? És milyen szempontokat vesz figyelembe? Erről szól Hans Block és Moritz Riesewieck dokumentumfilmje, a Tisztogatók, amelyet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon mutattak be a magyar közönségnek.
A közösségi média felhasználói közül kevesen tudnak arról, hogy a Fa­ce­book több ezer embere vizsgálja át nap mint nap azokat a posztokat, melyeket ők gyanútlanul megosztanak az ismerőseikkel. A film a Fülöp-szigetek fővárosába, Manilába kalauzol bennünket, itt foglalkoztatják ugyanis a legnagyobb számban azokat a tartalom­mo­de­rá­torokat, akik végül döntenek egy-egy bejegyzés vagy videó sorsáról. Ezeknek a fiataloknak naponta több ezer képet kell megnézniük, ami azt jelenti, hogy a helyes választásra mindössze másodpercek állnak a rendelkezésükre.
A film tézis-antitézisszerűen mutatja be a különféle eseteket, vagyis először azt látjuk, amikor a virtuális rendőrök – számunkra is érthető módon – kitörölnek egy tartalmat, majd bemutatja azt is, amikor ez a döntés már egyáltalán nem magától értetődő. Például a gyermekpornográfiának minden jóérzésű ember szerint kukában a helye. Az online cenzúra azonban továbbmegy, és minden olyan képet kidob, amelyen meztelenül látható valaki. Így azonban eltűnhet az internetről egy olyan művészi alkotás is, amelynek nem az erotikus jellege a fontos. A terroristák propaganda- és megfélemlítő videóival sem szeretnénk találkozni, ám miközben az erőszakosnak látszó tartalmakat törlik, ezzel együtt a figyelemfelkeltés egyik fontos eszközét is lehetetlenné teszik. Egy emberi jogi szervezet, amely a szíriai polgárháborúról feltett videókkal foglalkozik, úgy látja, csak a valóság pőre bemutatásával tudja elérni, hogy a kényelmes foteljéből nézelődő nyugati ember végre észrevegye, mi is zajlik ott. Arról nem is beszélve, hogy a hadseregek vezetői is kénytelenek jobban odafigyelni az akcióikra akkor, ha tudják, hogy az perceken belül felkerül az internetre.
Minden állam törvénykezése mást és mást tart elfogadhatatlannak. Míg egy liberálisabb országban a kormány sok mindent elnéz, addig egy diktatórikus rendszer vezetője a legkisebb kritikát is megtorolja. Mi van akkor, ha az utóbbi a jogszabályaira hivatkozva követeli egy tartalom törlését? A Facebook vagy a Google legtöbbször eleget tesz ezeknek a kéréseknek, ám e lépésével az utolsó kommunikációs eszközétől is megfosztja a helyi ellenzéket.
„Korábban mindenkinek megvolt a véleménye, ma mindenkinek megvan a maga valósága” – mondja az egyik szakértő. Miközben az internet és a közösségi médiák elvileg abban segítenek bennünket, hogy látókörünk minél szélesebb legyen, valójában sajátos virtuális gettókat alakítanak ki, melyeket használóik nem szívesen hagynak el. A szélsőséges megnyilatkozásokat nem a Facebook hozza létre, de ráerősít azokra, mert a technológia azt támogatja, ami a leginkább érdekli az embereket: a botrányos, félelmet keltő és megosztó bejegyzéseket.
A modern demokráciák egyik alapproblémája, hogy mit mondhatunk a másik emberről, és mit nem. Ha valaki keresetlen szavakkal illeti valamely szellemiség vagy ideológia képviselőjét, akkor a kritizált fél arra hivatkozhat, hogy a másik véleménye a gyűlöletbeszéd kategóriájába tartozik. De mi a helyzet a szólásszabadsággal, amely a nyugati felfogás szerint meghatározó érték? Azok, akik ki nem állhatták a rohingjákat, leginkább a közösségi médián keresztül osztották meg egymással (hamis) értesüléseiket. A filmben azzal is szembesülhetünk, hogy mi lett ennek az eredménye.
Egy online cenzor biztosan igen képzett, és sokat tud a világról – gondolhatnánk. Ezzel szemben a tartalommoderátorok olyan fiatalok, akik egy rövid tanfolyam után, szinte nulla élettapasztalattal kezdenek bele a munkájukba. Természetesen sokat számít, hogy a cenzornak vannak-e erkölcsi elvei. A Fülöp-szigeteken élők számára fontos a katolikus tanítás, így érthető módon ennek mentén (is) értékelnek egy-egy online tartalmat. Az sem elhanyagolható szempont, hogy milyen módon hat rájuk az a mérhetetlen mennyiségű erőszak, amit látnak. Egyikük meg is jegyzi: „Úgy terjed bennem mindez, mint egy vírus.”
Felkavarodott érzelmeink a film végére sem lelhetnek megnyugvást, hiszen a tézis-antitézis felvázolása után a szintézissel sehol sem találkozhatunk. Talán azért nem, mert ezekre a problémákra nincs végérvényes megoldás. A kérdés továbbra is fennáll: Kinek van joga a virtuális térbe került tartalmak cenzúrázására? És milyen szempontok alapján? Mondhatnánk persze, hogy a Facebook, a Twitter vagy a Google felhasználói egy szolgáltatást vesznek igénybe, ezek feltételeit el kell fogadniuk, így azt is, hogy ismeretlen emberek valahol a világ egy távoli pontján döntenek bejegyzéseik sorsáról. Csakhogy az internetet – joggal – mindenki a magáénak érzi, ezért sem nézzük jó szemmel, ha óriáscégek, erőfölényüket kihasználva, alakítgatják a közösségi média nyilvános terét. Ugyanakkor meg szeretnénk óvni gyermekeinket attól a borzalomtengertől, ami kikerül az internetre.
A Tisztogatók nem ad választ, csak felhív a közös gondolkodásra.

 

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..