Tollat!

Rohangálni kezd, és láss csodát, valaki ad. Rózsaszín filcet, és ő ákombákom betűivel írni kezd egy vonalas füzetből kitépett, összegyűrt, csupa kosz papírra. – Mondd a telefonszámod! Mondom. – Jól van, készen is vagyunk. – Más nem kell? A nevem? Vagy valami ilyesmi? – Nem, ennyi elég lesz. Majd foglak hívni. Most mennem kell, szia!

Ez a beszélgetés közöttem és egy tízéves forma kislány között hangzott el egy fővárosi parkban. Szóval meglehet, hogy egyszer még címlaplány leszek, no de most komolyan: imádom az ilyeneket! Azt, hogy van egy gyerek, és annak a gyereknek vannak álmai, elképesztőbbnél elképesztőbbek, és az a gyerek van olyan lelkes és bátor, hogy megpróbálja megvalósítani őket. Nem baj, ha az egészből nem lesz semmi, nem az a lényeg, hanem az, hogy vannak, és hogy az a gyerek legbelül elhiszi és tudja: igenis lehetne belőlük valami. Csak azért, mert gyerek.


Sokan vannak, mondanom sem kell, a felnőttek, akik álmodnak ugyan, akik annyira, de annyira szeretnének valamit, ám képtelenek tenni érte, mert hát úgyse, sőt, nem is bíznak abban, hogy esetleg mégis. Aztán persze szomorkodnak, hogy miért nem. Így azonban nem lehet, ez korántsem megfelelő mentalitás. Mert gondoljunk csak bele, mi történhet, ha belevágunk valamibe? Lehet, hogy akkor és ott és úgy nem jön össze, de annak biztosan oka van, hogy miért nem. Kicsit talán elszontyolodunk, na és? Ez nem lehet rosszabb, mint az örökös szorongás és várakozás, az, hogy azt érezzük, ez így nem jó, valaminek történnie kell. Ám az is meglehet, hogy összejön, és akkor örülhetünk, de még hogy.