Jegyzetlap a nyárról

Mint ahogy a kaposvári piacon is. Kora reggel tele szatyrokkal várakozom a sajtárus előtt. Abban reménykedve, szóba áll majd velem, és mielőbb vág egy-egy darabot kedvenc sajtjaimból. Ám az mintha észre sem venne; komótosan pakolja a portékát, és azzal van elfoglalva, hogy mutatós legyen paraszthímes szőttessel leterített asztala. Gondolom, előbb-utóbb majd csak megkérdi végre, miből szelhet, de rám sem hederít. Sokasodik köröttem a nép, türelmem fogytán. Indulnom kellene, hiszen nyolckor értekezlettel kezdődik a nap. Már-már azt fontolgatom, hagyom a sajtot a csudába, de mégiscsak megkérdem:

– Mit ajánl?

– Türelmet – veti oda kimérten a sajtmanufaktúra tulajdonosa.

Arcul csap lakonikus tömörségű, nem várt válasza, s tovább gyűrűzik bennem az indulat, de megvárom, míg kiszolgál. Néhány perc múlva mosolyogva méri kedvenc sajtjaimat. Dühöm elpárállott. A kijózanító idő beláttatja velem: tulajdonképpen igaza van, az én vérnyomásomat próbálta kímélni. Kora reggel kár rohanni, és különben is, mi múlik néhány percen?


Mondjuk az autóbusz-indulás. Szerencsére nem késem le a járatot – kezdődhet az értekezlet –, mint ahogy a balatonboglárit sem, amellyel néhány nap pihenésre indulok a családdal. A közelgő eső, a szeszélyes szél rendre kiparancsolt bennünket a selymes hullámok közül, az eső meg tovább hűtötte a tavat. Felhős időben az utcákat róttuk, ám az év közbeni örökös sietést mesterségesen le kellett lassítanunk. Nem, most nem kell sietni. Hagyjunk időt a sétára, hagyjunk időt egymásra, hogy nyíljon ki a lélek, szárnyaljon a szó, a vágy, hogy rózsát teremjen a türelem…

Utunk a Vörös és a Kék kápolnákhoz vezet, miközben az erdei ösvényre boruló lombsátor levelei közül ránk kacsint a nap. Újra teljes pompájában a természet; tobzódnak a színek, bárányfelhők fodrozódnak az égen. Bámulatos balatoni panorámában pihen meg tekintetünk, s a kápolnákban Petrás Mária és Alina kiállítása ugyancsak Isten tervére hívja fel a figyelmünket. Anya és lánya tárlata; pirogránitba égetett szeretet, égi szó, fohász Máriához, Jézushoz, az Úrhoz és a szentek egész sorához. Ismét felviláglik: a tehetségen kívül mily nagy türelem kellett e míves munkákhoz!

Míg Budapestre utazom, s töltekezem a tájjal, csodálom a Rendet, az Isten teremtettet, s azon töprengek, miről szólok majd Szekeres Erzsébet textilművész zalai kiállítás megnyitóján, ahol Árpád-házi szentek és boldogok sora várja a közönséget falikárpitokba álmodva- szőve. Teréz anya gondolatába kapaszkodom: a szavak, amelyek nem Krisztus világosságát hozzák, sötétséget hoznak.

A fény és a sötét, a jó és a rossz örök viadalára irányult a figyelem a Mátyás-templom egyik miséjén is. Az atya belénk égette: Isten mindenkit szeret, éppen ezért oly nagy körülöttünk-bennünk a támadás, ám – Szent Ágostont idézve –, nem mondhatunk le a harcról, mert akkor elfelejtünk küzdeni.

József Attila sem mondott le a harcról, igaz, belehalt. Áttelepített szobra a Duna-part éke. Kalapját simogatják, odabújnak mellé vagy az ölébe ülnek a turisták, miközben sűrűn kattog a fényképezőgép. A mű alkotója – Marton László – és a költő nevét azonban nem találjuk sehol, pedig jó volna feltüntetni. Mi, magyarok talán felismerjük, de nem lenne baj, ha a külföldiek is tudnák, ki e magyar géniusz, akiről a közelmúltban kisbolygót neveztek el. Türelemmel várom a neveket tartalmazó táblát.

Hazatérve sikerül még bekapcsolódni az idén ötéves Kaposfest nemzetközi kamarazenei fesztivál forgatagába. Rados Ferenc, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, José Gallardo, Alina Pogostkina, Alina Ibragimova, Maxim Rysanov, Szergej Nakarjakov – néhány világhíresség, akik megnyitották az eget a Szivárvány Kultúrpalota színpadán. Hetvennyolc van millióan hallgatták a koncerteket a Bartók Rádió és a BBC jóvoltából; sokak szerint hazánk legmagasabb színvonalú komolyzenei fesztiválja a kaposvári. A zárónap éjszakáján Georg Friedrich Händel Tűzijáték-szvitje csendült fel a székesegyház tövében, Jonathan Cohen vezényletével – valódi tűzijátékkal fokozva a zenei élményt.

A vastaps idején a próbák kínnal-gyönyörrel gyöngyözött percei is belém villannak. Képzeletben kalapot emelek talentumuk és mérhetetlen türelmük előtt, mint ahogy Bolyki György fesztiváligazgató előtt is. Ezért aztán nem is sietünk haza. Feleségemmel a csillagokba feledkezünk, s megfogadjuk Igor Sztravinszkij igazát: „Sosem sietek. Nincs időm sietni.”