Az idén elhunyt alapító, Chiara Lubich önéletrajzi írásában így emlékszik vissza 1943. december 7-re: „Reggel öt körül ébredtem. Tombolt a vihar. Esernyőmmel a szélnek feszülve igyekeztem utat törni magamnak egy kollégium felé. Végre megérkeztem. A kápolna a lehető legszebben volt feldíszítve, a falán pedig a Szeplőtelen Szűzanya képe állt. Az oltár elé, az áldoztatórácson túlra egy térdeplőt helyeztek el. Az áldozás előtt egy pillanat alatt rádöbbentem, hogy mit is teszek: azzal, hogy Istennek szentelem magam, áthaladok egy hídon, a híd leomlik mögöttem, és soha többé nem térhetek vissza a világba. Az a pillanat, amikor fölfogtam cselekedetem súlyát, hirtelen és rövid volt, de annyira erős, hogy kicsordult egy könnycsepp a szememből, és ráhullott az imakönyvemre. Aztán a titkos öröm. Megházasodtam! Házasságot kötöttem Istennel! Úgy emlékszem, futva tettem meg az utat hazafelé. Csak azért álltam meg, hogy a közös ünnepünk jeléül három szál piros szegfűt vegyek a keresztre feszítettnek, aki a szobámban várt. Istennel kötöttem házasságot, és tőle mindent remélhettem.”
Mára a Fokoláre mozgalom a világ száznyolcvankét országában van jelen. Elkötelezett fiatalok és idősek, különböző társadalmi réteghez, nyelvhez, fajhoz tartozók munkálkodnak a testvériség megvalósításán, az erőszak, a megosztottság, a társadalmi és kulturális egyenlőtlenség gyötörte emberiség családjának egységén. A hatvanöt éves évfordulón az alapító utóda mondott köszönetet Istennek az egyházban betöltött sajátos hivatásáért és munkatársaiért.
