A marosvásárhelyi (volt) ferences templom plébánosa huszonöt éve pap. Ez alkalomra jelentette meg tizenötödik könyvét, az Ezüstbeszédet. Mégis, amikor egy író-olvasó találkozón szóba kerül, hogy ő író, hevesen tiltakozik. Nem vagyok író, egy könyvet sem írtam – hárítja el a megjelölést, mint afféle Keresztelő János, aki kijelentette, ő nem messiás. Miközben a nyomtatásban való állandó jelenlét elvét követve szinte évente kiad egy kötetet, néha kettőt. Hát akkor kicsoda Sebestyén Péter? (Csík) Szépvízen nevelkedett, Gyulafehérváron járta a teológiát. Csíksomlyón szentelték pappá 1992. április 25-én. Erdőszentgyörgy és Bözödújfalu, az elárasztott templom plébánosa, onnan került Marosvásárhelyre, ahol a marosvásárhelyi rádió munkatársa, és személyes honlapján is (www.peterpater.com) közli gondolatait. Ennyi, ami könnyűszerrel kideríthető. Azt a kérdést már nehezebb megválaszolni, hogy ha nem író, akkor miért gyűjti mondandóját immár a tizenötödik könyvbe, és miért adja ki komoly költségen.
Két eshetőség van. Vagy Szabó T. Anna költő mondata: „Mert aki könyvbe préseli magát, az egy ideig biztos halhatatlan” (Hamu, Láng), vagy Ady Endre figyelmeztetése: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!” Az egyik eshetőséggel a saját halhatatlanságán dolgozik az ember, a másik eshetőséggel a másokén. Erdély papjaira mindig is jellemző a helytállás önmagukért és másokért, szóban és írásban egyaránt. Magyarságon és kereszténységen őrködik az, aki ír, mert az írás is marad, nem csak a kő. Hallottam prédikálni, lelkigyakorlatos beszédeket tartani; szavakkal és hangsúlyokkal jól bánó szónok, akinek fontos, hogy messzire hangozzék, amit mond.
Tizenötödik könyvét lapozgatva mégis összeáll egy pályaív. Szónok és glosszaíró, lelkipásztor és szerkesztő. A szülőföld szerelmes szószólója. Szenvedélyes hang hordozza igéit. Megnyugtató felismerni azt is, hogy nemcsak író, de olvasó is egyben. És ha nem írónak vallja magát, akkor az azért van, mert meg akarja őrizni szabadságát a publicisztika műfajaitól, hogy kötve maradhasson az evangéliumokhoz. Az írástudók pesszimizmusa és melankóliája helyett a lelkipásztorok optimizmusát vallja magáénak. Legszebben a szárnyai alól kinövő pap újmiséjén elmondott prédikációja tanúskodik erről. „Egy alkalommal két cipőgyáros járt a sivatagban. Az egyik, az orrlógató, csak azt látta, hiába jött ide, errefelé senki se hord cipőt. A másik, a vérbeli üzletember viszont felujjongott: micsoda lehetőség, itt mindenki mezítláb jár!”
Köszönjük, Péter, könyveidet, ezt a tizenötödiket, az Ezüstbeszédet is! De leginkább azt, hogy huszonöt éve pap vagy, és mert – szavaid szerint – magyarságodért jobban meg kell küzdened, mint kereszténységedért, még inkább azt köszönjük, hogy katolikus papként Erdély népét szolgálod. Köszönjük a humorodat, a nevetésedet és azt, hogy ott akarsz maradni, ahol születtél. Nem vágysz el a gyimesi, a gyergyói és a csíki hegyek közeléből. A kő marad, az írás is, és te is maradj nekünk – mezítlábas barátaidnak.
