A biblia üzenete

Két szigetkör, tizenegy kilométer – hatvan stádium – a távolság Emmausz és Jeruzsálem között. Ha futva teszi meg az ember, háromnegyed vagy egy óra elég; gyalogolva mintegy két órába kerül az út. Olyan táv, hogy ha valaki gyakran jár rajta, minden kanyarját ismeri, a megtett távolságot mérni tudja egy-egy fán, fordulón, nagyobb sziklán, esetenként fűcsomón. S valóban olyan, mint a szigetkör: számtalan ember teszi meg nap mint nap, ugyanúgy, ahogy az em­ma­uszi találkozás két utazója a hét első napján, és talán észre sem veszik, hogy végigjárják – hacsak nem a sajgó izmokból –, annyira ismerős.
Ám Kleofás és társa számára máshogy telik az idő – ahogyan a történetüket olvasó befogadónak is. A kétórányi járóföld ebben a lukácsi elbeszélésben örökkévalóságnak tűnik, olyan útnak, amelyre egy egész napot rá kell szánni. Olyan hossznak érezzük ezt a két szigetkörnyi távot, amelybe belefárad az úton lévő; amely közben meg kell állnia levegőt venni, beszélni, kimondani, feldolgozni a múltat; amelynek végén újra erőt kell gyűjteni – ezért talán a vacsora. Mintha a Jeruzsálem–Emmausz táv egy hosszútávfutás végső szakasza lenne, egy nagy út utolsó tizenegy kilométere.
Akik futni járnak, tudják: a futó ember időtapasztalata más. Amikor útnak indul, először az úttal és úton lévő testével találkozik. Talán így van ez a gyaloglókkal is. Ám egy-két kilométer elteltével a futó embert utoléri mindaz, amiből éppen jön. Utolérik hétköznapjai, munkahelyi gondjai, futó projektjei. Mindaz, amiből kiszakadt: utoléri egyszer csak önmaga is – úgy nagyjából négy-öt kilométer után. Talán ez a legnehezebb: találkozni útközben önmagunkkal, vágyainkkal, ábrándjainkkal és csitíthatatlan belső monológunkkal. Végül aztán a futó embert – ha elég soká fut – utoléri a csend.
Az emmauszba tartó két gyalogos belső monológja kitágítja az időt. Sem ők, sem a befogadók nem tudják, mióta vívnak már szópárbajt elmúlt napjaik történéseivel, csalódottságukkal, be nem teljesült reményükkel. Lépéseik ritmusára időtlen idők óta mantrázzák saját hitvallásukat: pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt… Aztán egyszer csak elfogynak a szavak is, utoléri őket a csend. Az értelmező-befogadó hallgatás, amely még tágabbra nyújtja az időt, annyira, hogy valamennyi próféta és valamennyi Írás számbavétele belefér.
Negyvenöt–hatvan perc futás vagy gyaloglás után az úton lévőt utoléri a jelen. Nincs szó, nincs gondolat, nincs csend sem – csak a jelen van. Minden, amit eddig magával vitt hangos dialógusában vagy csendjében, ott van vele, de már része a nagy jelenlétnek. Már csak az úton lét van, maga az út. Kétórányi járóföld megtétele után Kleofást és társát utoléri a jelen.  Minden, amit magukkal vittek – mantrájuk, hallgatásuk, megváltásvágyuk – ott van velük, de a jelenlétben új értelmet nyer. Megnyílik a szemük. Utoléri őket a húsvét. És ekkor kezdődik a félmaraton második fele, újabb tizenegy kilométer – vissza.
Nagyszombat reggelén tizenegy futótársammal – tizenegy vendéggel – futni indultam a monostorból. Két szigetkörnyit futottunk, tizenegy kilométert, nagyjából egy órát. Futottunk, aztán este lett, majd utolért bennünket a húsvét.