Tíz mondat az únyi papról

Gyalog bandukoltam hozzá Piliscsabáról Tinnyén át, zsebemben versekkel, új novellával, még a missziós nővérek óvóhelyén barátkoztunk meg ostrom alatt: ő volt az első mesterem. Tömöríteni – mondta, látod, Adynál mennyi az ige, nem a szép jelzők számítanak, s nem is az fontos, hogy mit írok le, hanem az, hogy mit nem, s hogy miért nem! (Mintha ezt a mondatot folytatta volna húsz évvel később Mándy Iván a rádió pagodájában, amikor a kihagyásos technikáról beszélt.)
Szép, szép a novellád – tűnődött Nagy Miklós kézzel írt lapjaim felett -, csak kell bele még egy csavar, fordulat, ami dinamizálja a történetet, valami delejesség…
Még élt Kosztolányi és Babits, amikor Miklós megírta nagy költeményét a parasztról, melyben már megcsendült a hűség sodró indulata, ahogy börtönévek után az üres, únyi templomban is, ahol hívő és költő pap elpusztíthatatlan szövetsége született: szó és imádság értünk, üldözőkért és üldözöttekért, ott a megalázott falu domboldalában, hol nincs más zaj, csak a csirkék csipogása, a rozsdás harang érverése, s ahol oly fehéren hallgatnak a falak…
A Mindszenty-per ötödik számú vádlottja volt. A Paraszt című versét valamikor ostrom után olvastam az Új Emberben. Föltámadás-töredék, ha néhány versszakával most újra megjelenhet itt nekünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..