A magyar katolikus egyház azonnal a bajba jutottak segítségére sietett, akik között egyaránt találunk magyar, ruszin, ukrán, szlovák és más nemzetiségűeket. Tizenkét percünk volt a menekülésre. Azt se tudtuk, mihez kapjunk. A hatéves Gabika nagyon megijedt. Sírt, zokogott, még akkor is, amikor beszálltunk a kocsiba. Van egy régi autóm, azzal menekültünk, de mire a kapuhoz értünk, már a ház küszöbén folyt be a víz – idéztem tíz évvel ezelőtt a kárpátaljai árvíz egyik kárvallottjának szavait. 1998 novemberében hatalmas árvíz borította el a Tisza menti településeket. Azt megelőzően 1970-ben éltek át az ottaniak hasonló természeti katasztrófát. Királyházán például százötven ház azonnal összeomlott, kétszázhatvan életveszélyesen megroggyant, azokat később le kellett bontani. Tiszabökényben számolatlanul tátongott az egykori házak helye, a falak összeiszaposodott agyagdombbá változtak…Tekeháza, Feketeardó, Csepe… emlékeimben sorakoznak a falvak, az eltűnt utcák képe.
„Kivágták az életet odafönn”, mondta az egyik asszony, s arra utalt: svédek, olaszok és osztrákok vásárolták föl a rablógazdálkodástól pucérrá változott kárpáti hegyek fáit. Azon a novemberi hajnalon arra ébredtek a négy gyerekkel, hogy ágyuk alatt csillogott a víz… S még ki sem heverték valamelyest ennek az árvíznek a rombolását, alig két évvel később, 2001 tavaszán ismét rájuk zúdult a folyó. Közel kétezer ház omlott össze, s akkor még hol a többi veszteség…? Az árvíz sújtotta településeken a magyarországi ferences missziós szerzetesek látják el a lelkipásztori szolgálatot. Az ő segítségükkel helyezték el a magyar karitász adományait biztos helyekre, ahonnan szükség szerint osztották szét a legalapvetőbb élelmiszereket és ruházati cikkeket. A segélyosztás a tél folyamán így rendszeresen és rendezetten folyt.
Hatalmas kamionok csúszkáltak a fényesre fagyott úton tél közepén Nagyszőlős felé. A magyarországi karitász szombathelyi és győri szervezete lisztet, edényeket, bútort, villanyégőt, ruhaneműt, húskonzervet szállított. Az iménti felsorolás talán különösnek tűnik, de Kárpátalján mindennek híján voltak. „Nagyszőlősön egy elhagyott kolhoztelepen a magtárban dobozhegyek magasodnak. A magyar karitász egységcsomagjai, amelyeket rendszeresen kapják a fedél nélkül maradtak. Úgy állították össze őket, hogy elegendő a családok alapvető élelmezéséhez. A karitász januártól négy hónapig vállalta, hogy gondoskodik valamennyi árvízkárosultról.” Amikor autónk megállt az utcában, elején és oldalán a karitász jól ismert jelképével, a piros kereszttel és a keresztből kiinduló szeretetáradás szimbólumával, azonnal megjelentek a környékbeli emberek. Pillanatok alatt mindenkinek akadt sérelme – a legtöbb valós, s az árvíz nehezítette nyomorúságra vonatkozott. Remélték, föltűnik valaki, valamilyen szervezet, amely figyel rájuk, s gondjaiba veszi őket.
Az 1998-as árvizet követően két segítő akcióban vett részt a magyar katolikus karitász. Az 2001-es, újabb katasztrofális Tisza-ömlés után körültekintő fölmérés alapján tizennégy családnak sietett segítségére házuk újjáépítésében. Sok ez, vagy kevés? A vidéken romba dőlt kétezer házat tekintve nyilván kevés, ám a lehetőségek és a szándék oldaláról tekintve sok.
„Megnézünk egy másik házat is – helyesebben, egy háznak a helyét. Mert semmi nem maradt, csak a puszta föld. A család odébb bérelt egy kis házikót, de képtelenek fizetni a bérleti díjat, a bérlő pedig azzal fenyegetődzik, hogy a többgyermekes családot utcára teszi. Rövidesen megszületik a döntés: a bérelt házat a karitász megvásárolja a családnak, s már arról folyik az alku, hogy a bérleti díjat számolják bele a vételi árba.”Az 1998-as árvíz idején a Kárpátok emelkedő hegyei között meghúzódó Királymezőn a hegyekből lezúduló víztömeg elsodorta az erdőmunkások faházait. A karitász Bustyaházán talált számukra alkalmas építési területet, s adott anyagi segítséget, hogy a családok házat építsenek maguknak. „Boldog ruszinok laknak itt – a víz és utána a katolikus segítség nem tett különbséget nemzetiség és anyanyelv szerint. Egy fiatal pár babakocsit tolva éppen hazaérkezik.”
„Házakat járunk sorra Szászfaluban, Feketeardóban, Csepén és Tekeházán. A nevek alapján nehéz eldönteni, ki milyen nemzetiséghez tartozik. Szászfaluban Kelemen Anna a telet már az új házban töltheti édesanyjával és gyermekeivel; magyarul nem tud. De ez csupán nyelvi kérdés, nem emberi.” Reisz Pál ferences 1997-99- ig szolgált Kárpátalján. A hozzá tartozó falvak közül Királyházát, Feketeardót és Csepét érintette az árvíz. Tíz év elteltével így emlékezik vissza: „A Tisza felső folyásánál november 5-én, Szent Imre napján kezdődött az árvíz. A hirtelen megáradt folyó Huszton elvitte a vasúti töltést és a hidat, majd Visket és Técsőt pusztította el.
Kezdetben nem tudtunk erről semmit. Budapestről, a Népjóléti Minisztériumból Lakner Zoltán államtitkár telefonált, minden anyagi erőnket vessük be – utólag majd elszámolunk -, csak hogy mihamarabb segítséghez jussanak az emberek. Pesten többet tudtak a valós helyzetről, ukrán forrásokból alig kaptunk információt, valójában mi történik körülöttünk, s mekkora a baj. A nemzeti fölbuzdulásból táplálkozó azonnali segítséget a magyarok és az ukránok egyaránt tapasztalták és értékelték. A ferences misszió kezén ebben az időben mintegy kétszáz teherautónyi segély ment keresztül. Egyetlen szempont vezérelt minket a szétosztásnál: a rászorultság mértéke. Sokan érkeztek Magyarországról, s különböző világnézetű és pártállású emberek fogtak össze.
A magyar püspöki kar templomi gyűjtést hirdetett Kárpátalja megsegítésére. Paskai László bíboros szívügyének tekintette ezt – korábban ő küldte ki a ferenceseket a szinte lelkipásztor nélkül maradt területre -, s a gyűjtést megelőző szombaton felkereste Nagyszőlőst és Királyházát. Ardón az egyik gazdának, akinek tehenét elsodorta a víz, másikat ajándékozott, egy rokkant embernek pedig, akinek a háza tönkrement az árvízben, jelentős összeget adományozott a helyreállításra.
Később az ukrán állam is megmozdult: az ottani, meglehetősen szervezetlen módon juttattak például építőanyagot az árvíz sújtotta embereknek. Gyakran kétszer annyi téglát öntöttek le, mint amennyi kellett volna a házhoz. A rossz minőség és a helytelen szállítás következtében az anyagok jelentős részét mégsem lehetett fölhasználni az építkezéshez. Kezdetben nem, de később az ukrán állam – a maga módján – mégis a bajba jutott emberek segítségére sietett.” Tíz évvel ezelőtti írásomat forgatom. Ráakadok a következő mondatokra: „Jót kell tenni, ez nyilvánvaló, magyarázza a Katolikus Karitász főtitkára, s hozzáteszi: Csakhogy nem olyan egyszerű jól tenni a jót. A karitász filozófiájának egyik alapvetése: jól kell tenni a jót. A másik pedig: nem lehet mindenkin segíteni. Sajnos ezt is tudomásul kell venni.” Az akkori gyerekek közül sokan ma már felnőttek. Jó lenne látni őket, az akkori riadt szemekben a továbbélés reményét.
