Titkok utcáin

 

Ekkor az is előtüremkedne, kik azok, akik a boldogság előfutáraként velünk együtt menetelnek. Nem érdekből, hanem szeretetből. A barátság még mindig tartalommal telített, mert nem szaggatták szét e szót politikai erkölcscsőszök. Ott van a mában, a holnapban, az ősz leheletében, a tél derében, a kikeletben és a nyár tüzében is. Életünk zarándokútjának állandó kísérői ők, akik ugyanazt gondolják, akarják, mondják és teszik, mint amit te. Ezért van varázsa a szónak, ereje a hűségnek és az imának, de nemcsak az ünnepi csendben, hanem a rohanásban, a nappali izzás zajában is.

Felemel, magához vonz a fohász, „istenszag” kering a légben. Jó tudni, hogy mellettem van. Jó tudni, hogy mellette vagyok. A láthatatlan tekintet nem felhők bodrából figyel, hanem az ajtókilincset finoman lenyomva kacsint feléd, hogy cinkosa légy. Bár jelenléte fizikálisan észrevétlen, de te tudod, érzed, hogy körülölel. A szobádban, a széken, az íróasztalnál. A klaviatúrát is ő pötyögteti. Szem előtt tart és irányít, mert ez a dolga. Az élet főrendezőjétől kapod a szerepet, és a készséget is a szeretetre. Vedd észre, hajolj le érte, hogy magasba emeljen!


Isten titka ez, amely – bármennyire is akarod –, megfejthetetlen. Mégis el kell indulnod a titkok utcájába. Ne tétovázz, lódulj már, mert úgyis kézen ragad az Isten! Nem engedi, hogy behúzzanak a sikátorba, nem hagyja, hogy csalóka tükörrel tévesszenek meg, s hogy rossz helyen nyomd meg a csengőt az ódon kapualjban. Jó helyre indulsz. Emlékek grádicsai kísértenek a lépcsőházban. Egy-egy pillanatra szívesen megpihennél a fordulóban, hogy magadba szívd a múltat – felfrissülve a jövőnek. Mégsem teheted. Egy belső erő az ajtóhoz lök. Lábadról levered az út porát, és belépsz. Nem várja senki, hogy csengess. Messziről hallják lépteid neszét, hiszen régóta lesik érkezésed. Egy körpanorámás óriáshallban vár egek és földek Ura. Nem kell faggatóznia, hiszen te már készen vagy a válasszal. Hellyel kínál, hogy könnyebb legyen a szó, békésebb a lét.

 

Nem ostoroz, nem kételkedik, nem bánt. Csak hallgat. Meghallgat. Jóságos atyaként magához ölel. Zokogásod csillapíthatatlan. Kis idő múltán szárad a könny, tisztul a szem, simul a bőr. Ott állsz az Úr színe előtt, s várod, hogy ítéletet mondjon rólad. Nem kell tartanod semmitől és senkitől. Távlatok távlata nyílik meg előtted, hogy tehess. Érte és másokért. Sokakért, hiszen szomjas a világ.

Ezért aztán visszaküld, nem engedi, hogy feladd. Szerencsére már félszavakból is értitek egymást. Még egy ölelés, egy halk sóhaj, egy tétován elrebegett köszönöm, és újra a korlátot szorítod. Fejed kába, egyre jobban szédülsz. Dúsan cizellált akantuszvirágok girlandjába kapaszkodsz, míg leérsz a földszintre. Ujjaid elengedik a barokk korlátot, s a szűk lépcsőházból kilépve ismét az utcán vagy, hogy nagyot szippants a szabadság titkokkal teli, édes levegőjéből. Fáradt arcod napfényben fürdik, üstöködet jó szagú nyári szellő borzolja. Ajkad szegletében újra ott bujkál a már régóta ismert, derűs mosoly. Tekinteted az égre veted; mintha a boldogság kék madara körözne fölötted. Megérkeztél.

Megérkeztél?