Fotó: Huszár Márk
Egerben június 16-án Czókoly Sándor és Drahos Dávid állt Ternyák Csaba érsek elé, hogy a felszentelő ima és a kézrátétel által részesüljön a Krisztustól kapott áldozópapi küldetésben. „Az Egyházban mindennek van közösségi vonatkozása. Átadtam az életemet Istennek, s ezt tette mellettem álló társam is. Együtt álltunk az oltár előtt, s együtt készültünk szentelésre, közben pedig összebarátkoztunk. A szertartás alatt többször összemosolyogtunk. A kettőnk ünnepe is volt ez” – fejezi ki örömét Sándor, Dávid pedig megerősíti: „Biztonságot adott, hogy ott áll mellettem valaki – ő is, én is pap lettem, társak lettünk a papságban.” A szentelés napját mindketten életük legboldogabb napjaként tartják számon. Dávid elmondta: sokat segített neki, hogy a felkészítő lelkigyakorlaton átelmélkedték a szentelési szertartás részeit. „Így minden részletre figyelni tudtam, igazán jelen lenni a szentelésen.” Sándor úgy fogalmaz: megrendültséggel élte át a szertartást. „Azt az utat szeretném járni, amire Isten hívott. Az az Isten, akit megtapasztaltam bensőmben, az életemben, és akivel elmélyült a kapcsolatom. Szeretetében boldog életet fogok élni.”
A szertartást követően Ternyák Csaba érsek ebédre várta a felszentelteket, plébánosaikat és tanáraikat. Hagyomány, hogy a leves elfogyasztása után kihirdetik az újmisések dispozícióját. Sándor Jászapátiba, Dávid pedig Egerbe, a Jézus Szíve-plébániára került, és egyetemi lelkészi megbízást kapott. A közös étkezés után a vendégek a kápolnába mentek, ahol Dávid és Sándor újmisés áldásukat adták: megáldották Ternyák Csaba érseket, majd a jelen lévő atyákat és tanárokat. A szentelést követően az újmisések számára átmeneti időszak következik, mivel szolgálati helyüket csak augusztus 1-jétől foglalják el. Ám már most „igyekeznek tenni a dolgukat”. Elsőként mindketten oda tértek vissza, ahonnan elindultak. Sándor Ózdra, Dávidot pedig szülőfaluja, Forró várta. A két újmisés nyaralni is fog: Dávid pap barátaival tervez utazást, Sándor Nyíregyházára megy pihenni.
Dávid és Sándor is örömmel fogadta első szolgálati helyét. Sándor számára az a fontos, hogy Jászapátiban két katolikus oktatási intézmény, egy általános és egy középiskola is működik. „Karcagon, a diakónusi gyakorlaton nagyon szerettem fiatalokkal foglalkozni. A Jóistentől azt a karizmát kaptam, hogy jól meg tudom találni velük a hangot. Bizalommal fordultak hozzám a problémásabb gyerekek is. Megtapasztaltam, hogy nagy bennük az igény az értő figyelemre; arra, hogy meghallgassák, elfogadják és segítsék őket.” Dávid küldetésének is meghatározó része az ifjúsággal való foglalkozás, hiszen az Eszterházy Károly Egyetemen lesz lelkész. „Arra fogok törekedni, hogy a fiatalokban tudatosuljon, mennyire közel jön hozzánk Isten, és mennyire vágyik rá, hogy találkozzon velünk. Ha naponta válaszolunk erre a hívásra, kiegyensúlyozott és áldott lesz az életünk.”
A két fiatal – Dávid huszonöt, Sándor huszonkilenc éves – nagyon eltérő úton jutott el a szemináriumig. Dávid katolikus édesanya és református édesapa gyermekeként belenőtt a vallásos életbe. Forró, a Miskolctól mintegy negyven kilométerre fekvő község erős katolikus vallásossága is segítette hivatása megtalálásában. „A faluban mindennek megvolt a rendszere: negyedikben ünnepeltük az elsőáldozást, nyolcadikban bérmálást. Így kerültem egyre közelebb az oltárhoz. Ez a mély vallásos nevelés a későbbiekben is éreztette kegyelmi hatását.”
Sándor a szocialista iparvárosban, Ózdon nőtt fel. Megkeresztelték, és „református nagyszülei révén csöpögött szívébe az istenismeret”, de édesapja, a kommunizmus neveltje határozottan ellenezte a templomba járást. Az irodalomra érzékeny fiú kilencedik osztályban, a magyarórán figyelt fel a Bibliára. Megszólította a tananyagban szereplő 23. zsoltár és a tékozló fiú példabeszéde. Olvasni kezdte a Szentírást, először az evangéliumokat. „Úgy éreztem, jólesik a lelkemnek, amit olvasok, még ha nem is mindent értettem igazán. Azóta is többször megtapasztaltam, hogy amit olvas az ember, annak átalakító ereje van. Ahogy a Szentírást befogadtam, átalakult bennem valami. Kezdtem megérteni emberségem lényegét: hogy ki vagyok, honnan jöttem, hova tartok. Az elcsendesülésben képessé váltam arra, hogy meghalljam az Úr hangját. Imádkoztam a zsoltárokat, és teológiai, filozófiai tárgyú könyveket forgattam.” Aztán az Úrjézus elvitte a katolikus szentmisére. Január 1-jén történt, hogy Sándor bement a templomba. „Levettem a kabátomat, ott ültem fehér ingben. Felfigyelt rám a plébános, és megszólított. Hívott az egyházközségbe, ahol befogadó közösségre találtam. Ez segített, hogy a lelki életben és az emberség terén is előrelépjek.” Az érettségit követően Sándor magyar szakra jelentkezett egyetemre. Két évet elvégzett, ám már ez idő alatt is érezte a sürgetést, hogy jelentkezzen a szemináriumba. Az elöljárói arra kérték, várjon, bizonyosodjon meg elhatározásában. A két év a hitben való ismeretszerzéssel és a szentségek felvételével telt, végül Sándor „Krisztus szeretete által sürgetve” megkezdte szemináriumi tanulmányait.
Dávid is közösségre találva jutott el a döntésre, hogy szeretné megismerni Istent. Miskolcon a minorita rend Kelemen Didák fiúkollégiumában lakott, s a plébánián csöppent bele egy ifjúsági közösségbe. Társaival együtt részt vett egy kurzuson, ahol felismerte, milyen fontos a Szentírás rendszeres olvasása. „Lendületet kaptam, ez a kurzus fordulópontot jelentett a hitem szempontjából. Később a közösséggel elmentem Erdélybe, nyári táborba. Ott jött a sugallat: »Dávid, neked papnak kell lenned.« Először elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Még két évem volt a középiskolai tanulmányaimból. Isten mindig küldött embereket, akiknek a segítségével tisztázódtak bennem a felmerülő kérdések. Az érettségi után már egyértelműen tudtam, hova szeretnék jelentkezni.” Dávid hangsúlyozza: „A közösség segített, hogy megismerjem magam, és hogy személyes kapcsolatom alakuljon ki Istennel. Úgy éreztem, mindenkire szükség van. Kellünk, ahányan vagyunk, és egymást emeljük azáltal, hogy közösségben vagyunk.”
Mindketten dicsérik a szemináriumban töltött éveket. Sándor a családias légkört hangsúlyozza, a szellemi és a lelki gyarapodást; azt, hogy a teológiai és a spirituális tanulmányok során hangsúlyos szerepet kapott az istenkapcsolat építése, az önismeret és a fegyelemre nevelés is. „Az ember boldogan élheti meg ezt az időszakot, ha bensővé tudja tenni a szabályokat.” Dávid pedig azt mondja: „Nagyon jó szemináriumba kerültem, a kispapok, az elöljárók és a tanár atyák révén egyaránt igazán jó közösség része lehettem.”
Mesélnek a nehézségeikről is. Sándor azt mondja, a szeminárium zárt rendszer, amelyben az ember óhatatlanul szembetalálkozik önmagával, és rálát a gyengeségeire is. „Fontos ez, hiszen pszichésen is fel kell készülni a papságra. Az embernek el kell kezdenie dolgozni önmagán, és ez nehéz.” Dávid is ezt hangsúlyozza: „Nagyon jól éreztem magam, de tudni kell, hogy voltak hullámvölgyek is. Meg kellett küzdenünk magunkkal, a tanulmányainkkal, az elöljáró atyákkal. Ám azt tapasztaltam, Istentől mindig kegyelmet kapunk, hogy amire meghívott bennünket, azt minden nehézség ellenére végig tudjuk vinni. És a nehézségek idővel édessé válnak: rájövünk, hogy alakítani akarnak minket.”
Mindketten bizakodón tekintenek a jövőbe. Sándor a nyitottság és a derű szükségességét hangsúlyozza. És azt, hogy alkalmazkodni kell a XXI. század viszonyaihoz. „Nem napjaink jellemző mentalitását kell átvenni, hanem a kor nyelvét beszélni és eszközeit használni. Megszólítani az embereket a hagyományokhoz ragaszkodva, de az újítás szellemében.” Dávid pedig így fogalmaz: „Olyan pap szeretnék lenni, akinek az élete értelme Krisztusban gyökerezik. Én az ő munkatársa vagyok. Hiszem, hogy ha megmarad a kapcsolatom Jézussal, ő alkalmassá tesz arra, hogy bárhol vagyok, tiszta szívből tudjam szolgálni.”
