Megpihent a „szavak vándorköszörűse”
Fotó: Thaler Tamás

 

„Vershitet nem cserélnék, hűséges vagyok ebben is. Leghőbb vágyam mindig az volt: úgy írni, hogy verseimet, gondolataimat a négy elemit végzett édesapám is megértse.”Kányádi Sándor, a 90. évében elhunyt Kossuth-díjas költő, műfordító vallott így, amikor az alkotásról kérdeztem. Életművét mérlegre tehetik az irodalomtörténészek, népszerűsége vitathatatlan idehaza és a határon túl is. Tizenkilenc verseskötetét számos nyelvre lefordították, ám nem tudom, Skandináviában vagy Oroszhonban ugyanúgy hat-e a sorokban fellelhető nyelvi lelemény, játékosság, érződik-e az a lüktetés; az a muzsika, ami mindig kedves volt a fülünknek. Kicsiknek és nagyobbaknak, s a felnőtteknek is, hiszen Ká­nyádi Sanyi bácsi versein nemzedékek nevelődtek – jóllehet ebben nagy szerep jutott a Kaláka együttesnek. Zenész barátai akik verseit énekelve adták elő – mindig nagy örömmel vitték magukkal koncertjeikre a szerzőt, az élő legendát, aki kifogyhatatlan volt a mesélésből. Könyveiből, ajkáról szárnyalt a szó, a gyerekversnek gondolt szerzemény – nemegyszer mások által félremagyarázva – jelentős politikai tartalmat kapott, s műveit elemezve még inkább beleélhettük magunkat a valóságba, a lírába, a képzeletbe. Az irodalom klasszikusok és kortársak által dúsan terített asztalánál szeretni való volt a jelenléte is, nem csupán „egyberostált” versei – ahogyan egy-egy újabb és újabb kötetére, versfordítás-gyűjteményére utalt. „Nyakas kálomistának” vallotta magát, de megtalálta a módját, hogy Ferenc pápának személyesen adja át a Dél keresztje alatt című, spanyolra is lefordított kötetét. A dél-amerikai ihletésű költeményekből összeállított verseskönyvből mindössze három példány készült, ezek egyikét ajándékozta oda a Szentatyának 2014-ben, amikor a költészet világnapja alkalmából rendezett irodalmi estre érkezett az Örök Városba. Örömmel újságolta: amikor Ferenc pápa ránézett a dedikált kötetre, és elolvasta a címét, nyomban elmosolyodott. Megköszönte, majd megáldotta őt a feleségével együtt, és egy szentolvasót nyomott a kezükbe. Amikor később beszélgettünk, elárulta, búcsúzni ment Rómába…
Nagygalambfalva jeles szülötte – aki a „szavak vándorköszörűsének” tartotta magát – irodalmi munkásságáért számos kitüntetést kapott; felsorolni is nehéz lenne a díjait. 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, később megválasztották a nemzet művészének, és tavaly megkapta a Prima Primis­sima-díjat is. Legjobb volt a legjobbak között? Minden bizonnyal, s aki nagyvárosok és aprófalvak művelődési házaiban, iskolái­ban, könyvtáraiban, KÉSZ-rendezvényeken hallgatta őt versről, családról, politikáról, pályatársakról beszélni, úgy érezhette: e gazdag világ széplelkű, nemes őre Kányádi Sándor, aki helyünkbe hozza a verset, az élményt, az életet – tele szomorúsággal, örömmel, hittel és tüzes ragyogással, s mindig bölcs derűvel és humorral.
Nyolcvanötödik születésnapjához közeledve arról is kérdeztem, hogy „ökumenikus” házassága, amelyben élt, okozott-e valaha nézeteltérést a felesége és közte. Kányádi válaszában visszanyúlt egészen 1568-ig, a tordai országgyűlésig, amely kimondta a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius vallás szabadságát és egyenjogúságát – a világban elsőként meghirdetve a vallási toleranciát. Ezt a házasságában is tiszteletben tartotta. Elújságolta: mivel nehezen akartak érkezni a gyermekei, felesége a csíksomlyói Máriánál imádkozva megfogadta: ha egészséges gyermeket ad neki az Isten, katolikusnak kereszteltetik. Nem is volt ez ellen semmi kifogása. Azt mondta, száján széles mosollyal: gyerekeket akartam, nem vallásháborút…
Sanyi bácsi mindig pirospozsgás arcáról most végleg elröppent a mosoly, s titkon Arany János kalapját próbálgatja odafönn. Nem tudja eldönteni, belenőtt-e már. Olvasói, rajongói, költő és zenész barátai azonban már életében megtalálták kételyére a helyes választ. Előttem van az alakja, amint a neves festő barát, az ugyancsak Erdélyből származó Szász Endre temetésén megjelent a kaposvári Keleti temetőben, s egy kis zacskó földet szorongatott a kezében. A sírnál búcsúztatta a csíkszeredai születésű, világhírű festőművészt. Amikor végzett lírai, de kemény üzenetekkel teli beszédével, azt mondta: egy „összemarék” szülőföldet hoztam a Hargita csíki oldaláról. Majd gyengéden ráhintette a kriptába már leengedett koporsóra. Hiszem, hogy Kányádi Sándor temetésén lesznek olyanok is, akik tiszteletük és hódolatuk jeléül egy-egy „összemarék” szülőfölddel érkeznek. Kedves Sanyi bácsi, ég veled, legyen könnyű az álmod, s odafenn se feledkezz meg rólunk! Köszönjük, hogy velünk voltál, köszönjük, hogy veled lehettünk!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..