Megpihent a „szavak vándorköszörűse”

Fotó: Thaler Tamás

 

„Vershitet nem cserélnék, hűséges vagyok ebben is. Leghőbb vágyam mindig az volt: úgy írni, hogy verseimet, gondolataimat a négy elemit végzett édesapám is megértse.”Kányádi Sándor, a 90. évében elhunyt Kossuth-díjas költő, műfordító vallott így, amikor az alkotásról kérdeztem. Életművét mérlegre tehetik az irodalomtörténészek, népszerűsége vitathatatlan idehaza és a határon túl is. Tizenkilenc verseskötetét számos nyelvre lefordították, ám nem tudom, Skandináviában vagy Oroszhonban ugyanúgy hat-e a sorokban fellelhető nyelvi lelemény, játékosság, érződik-e az a lüktetés; az a muzsika, ami mindig kedves volt a fülünknek. Kicsiknek és nagyobbaknak, s a felnőtteknek is, hiszen Ká­nyádi Sanyi bácsi versein nemzedékek nevelődtek – jóllehet ebben nagy szerep jutott a Kaláka együttesnek. Zenész barátai akik verseit énekelve adták elő – mindig nagy örömmel vitték magukkal koncertjeikre a szerzőt, az élő legendát, aki kifogyhatatlan volt a mesélésből. Könyveiből, ajkáról szárnyalt a szó, a gyerekversnek gondolt szerzemény – nemegyszer mások által félremagyarázva – jelentős politikai tartalmat kapott, s műveit elemezve még inkább beleélhettük magunkat a valóságba, a lírába, a képzeletbe. Az irodalom klasszikusok és kortársak által dúsan terített asztalánál szeretni való volt a jelenléte is, nem csupán „egyberostált” versei – ahogyan egy-egy újabb és újabb kötetére, versfordítás-gyűjteményére utalt. „Nyakas kálomistának” vallotta magát, de megtalálta a módját, hogy Ferenc pápának személyesen adja át a Dél keresztje alatt című, spanyolra is lefordított kötetét. A dél-amerikai ihletésű költeményekből összeállított verseskönyvből mindössze három példány készült, ezek egyikét ajándékozta oda a Szentatyának 2014-ben, amikor a költészet világnapja alkalmából rendezett irodalmi estre érkezett az Örök Városba. Örömmel újságolta: amikor Ferenc pápa ránézett a dedikált kötetre, és elolvasta a címét, nyomban elmosolyodott. Megköszönte, majd megáldotta őt a feleségével együtt, és egy szentolvasót nyomott a kezükbe. Amikor később beszélgettünk, elárulta, búcsúzni ment Rómába…
Nagygalambfalva jeles szülötte – aki a „szavak vándorköszörűsének” tartotta magát – irodalmi munkásságáért számos kitüntetést kapott; felsorolni is nehéz lenne a díjait. 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, később megválasztották a nemzet művészének, és tavaly megkapta a Prima Primis­sima-díjat is. Legjobb volt a legjobbak között? Minden bizonnyal, s aki nagyvárosok és aprófalvak művelődési házaiban, iskolái­ban, könyvtáraiban, KÉSZ-rendezvényeken hallgatta őt versről, családról, politikáról, pályatársakról beszélni, úgy érezhette: e gazdag világ széplelkű, nemes őre Kányádi Sándor, aki helyünkbe hozza a verset, az élményt, az életet – tele szomorúsággal, örömmel, hittel és tüzes ragyogással, s mindig bölcs derűvel és humorral.
Nyolcvanötödik születésnapjához közeledve arról is kérdeztem, hogy „ökumenikus” házassága, amelyben élt, okozott-e valaha nézeteltérést a felesége és közte. Kányádi válaszában visszanyúlt egészen 1568-ig, a tordai országgyűlésig, amely kimondta a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius vallás szabadságát és egyenjogúságát – a világban elsőként meghirdetve a vallási toleranciát. Ezt a házasságában is tiszteletben tartotta. Elújságolta: mivel nehezen akartak érkezni a gyermekei, felesége a csíksomlyói Máriánál imádkozva megfogadta: ha egészséges gyermeket ad neki az Isten, katolikusnak kereszteltetik. Nem is volt ez ellen semmi kifogása. Azt mondta, száján széles mosollyal: gyerekeket akartam, nem vallásháborút…
Sanyi bácsi mindig pirospozsgás arcáról most végleg elröppent a mosoly, s titkon Arany János kalapját próbálgatja odafönn. Nem tudja eldönteni, belenőtt-e már. Olvasói, rajongói, költő és zenész barátai azonban már életében megtalálták kételyére a helyes választ. Előttem van az alakja, amint a neves festő barát, az ugyancsak Erdélyből származó Szász Endre temetésén megjelent a kaposvári Keleti temetőben, s egy kis zacskó földet szorongatott a kezében. A sírnál búcsúztatta a csíkszeredai születésű, világhírű festőművészt. Amikor végzett lírai, de kemény üzenetekkel teli beszédével, azt mondta: egy „összemarék” szülőföldet hoztam a Hargita csíki oldaláról. Majd gyengéden ráhintette a kriptába már leengedett koporsóra. Hiszem, hogy Kányádi Sándor temetésén lesznek olyanok is, akik tiszteletük és hódolatuk jeléül egy-egy „összemarék” szülőfölddel érkeznek. Kedves Sanyi bácsi, ég veled, legyen könnyű az álmod, s odafenn se feledkezz meg rólunk! Köszönjük, hogy velünk voltál, köszönjük, hogy veled lehettünk!

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

Magyar Kurír - Új Ember
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.