Tiltott határátlépéstől a világsolidarizmusig

A fiatal pécsi történész munkája, ahogy az egy 2009-ben a legnagyobb dicsérettel elfogadott dolgozattól elvárható, példás levéltári kutatás eredménye. Az 1909 óta önálló magyar rendtartományt alkotó jezsuiták sokrétű munkáját törte meg 1950-ben a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása az állam részéről. Igen súlyos csapás volt ez. Csak korlátozott számú szerzetes pap lehetett lelkipásztori beosztásban. A többieknek az állam nem engedélyezte, hogy papként működhessenek, vagyis nyilvánosan nem is misézhettek. Az állam tehát a szerzetesrendeket és a szerzetesházakat megszűntnek tekintette.

 Bánkuti Gábor az évszázadokra visszanyúló antiklerikalizmussal és eredményes sokrétű tevékenységükkel magyarázza, miért kerültek a jezsuiták a kommunista egyházüldözés célkeresztjébe, és más rendekhez képest miért szenvedtek nagyobb számban börtönbüntetést, internálást vagy kényszerű emigrációt. A jezsuita rend nem törődött bele az állami intézkedésbe, és különböző túlélési stratégiákkal kísérelte meg az alkalmazkodást. A szétszóratás évtizedeit a szerző négy percsoportra fűzi fel: három tartományfőnökére (Tüll Alajos: 1949, Csávossy Elemér: 1951, Pálos Antal: 1955) és az úgynevezett világszolidarizmus-perre (1965). Kortörténet, ahogy a tiltott határátlépés vádjától (1949) eljutunk az államellenes „összeesküvőkig”, amely vád oly sok keresztény embert sújtott. Tartományfőnökként a legnehezebb sors talán Csávossynak jutott, akinek a rendtagok szétszórását és a szétszóródott jezsuiták illegális összefogását egyszerre kellett átálnie. Egy-egy per egy-egy ilyen stratégia rajza. A nagy történetek közé kisebb „betétek” illeszkednek, lazítva a téma feszességén, és élénkítve az olvasó figyelmét. Ezek közül kettő igazán remekbe szabott. Az egyik ilyen a Pálos Antal letartóztatása után helyébe lépő Kollár Ferenc ténykedését mutatja be, igen tapintatosan és körültekintően, ráadásul krimiszerű izgalmassággal. Ő volt az, aki különalkut kötött az államvédelemmel annak érdekében, hogy a rend túlélését biztosítsa. Tanulságos történet, és arra int, ne csak fekete vagy fehér szemüvegen át nézzünk az „ügynöknek” bélyegzett emberekre. A másik betéttörténet 1948 őszébe visz minket, és Mócsy Imre, a „Szent Huligán” megkésett római útját elemzi. Odafelé Czapik Gyula egri érsek taktikai javaslatával utazott, miszerint Mindszenty József hercegprímást illetően a legjobb megoldás lenne, ha a Szentszék Rómába hívná, visszafelé – már a bíboros letartóztatása után – XII. Piusz pápa üzenetével jött a magyar püspökökhöz és a papsághoz: legyenek erősek és egységesek, védjék meg az egyház jogait, és tartsanak ki letartóztatott prímásuk mellett.

A könyv utolsó nagyobb egysége az 1965-ös világszolidarizmus-per története. Illusztrálja, hogy alig néhány hónappal a szentszéki–magyar részleges megállapodás után az újabb letartóztatások és a büntetőeljárás miként hűtötték le a megegyezéshez fűzött reményeket.

Az „emkádéizmus” egyébként három betű kiolvasva: MKD. A humorát szenvedései közepette is megőrző P. Pálos rövidítette így a nekik szánt sorsot és a kitartás szavát: „Meg kell dögleni!”

A kötet kapható az Új Ember könyvesboltjaiban