Mindegyik szeretné feledni a múltat. Minden gyerek meg van törve. Meg van komolyodva. A legtöbb gyerek szülei, rokonai a háború alatt haltak meg. Amint írom ezeket a sorokat, könny fut a szemembe, eszembe jut a múlt” – írta Szauer, azaz Orbán Ottó 1947-ben a Mi Újságunk című, a Fecskefészek ötödik osztályos lakói által szerkesztett lapban. Az akkor tizenegy-tizenkét éves leendő költő is azon gyermekek közé tartozott, akik Sztehlo Gábor evangélikus lelkész egyik otthonában kaptak menedéket. Többek között az ő visszaemlékezéseit is olvashatjuk a Sztehlo-gyerekek voltunk című kötetben, amely a Luther Kiadó gondozásában jelent meg.
Az Andrási Andor – aki maga is a Sztehlo-gyerekek közé tartozik – és Laborczi Dóra által szerkesztett könyv tulajdonképpen portrékötet. A megszólalók nemcsak arról mesélnek, hogy miként élték meg gyerekkoruk ezen időszakát, hanem a későbbi sorsukról is értesülünk. Mindez nem felesleges, hiszen egy emberi életút csak úgy válhat számunkra kerek egésszé, ha minden fontos időszakát ismerjük; így érthetjük meg a legjobban, hogy a gyerekek későbbi életét milyen mértékben határozta meg a Sztehlo otthonában töltött néhány év.
Sztehlo Gábor tevékenységét ma már sokan ismerik. A lelkész az Evangélikus Egyház Jó Pásztor-missziójában már 1944 márciusától mentette a zsidó származású gyerekeket, majd októbertől a Nemzetközi Vöröskereszt felkérésére egymás után hozta létre a gyermekotthonokat. Sok gyerek ezekben a házakban vészelte át az ostromot. A harcok befejezése nem azt jelentette, hogy a problémák egy csapásra megszűntek. Mindennap újabb és újabb gyerekek jöttek. Bár a legtöbbjük árva volt, sokan azért kerültek Sztehlo védőszárnyai alá, mert a háború utáni rettenetes körülmények miatt szüleik nem tudták ellátni őket. De bármennyien is voltak, mindegyiknek jutott hely, Sztehlo ugyanis soha senkit nem küldött el, egyre újabb és újabb épületeket szerzett védenceinek.
A sok különálló otthont persze nehéz lett volna segítőtársak nélkül működtetni. A legtöbb gondozó és munkatárs ugyanakkor maga is üldözött volt. A kötetben sok nevet megemlítenek, de talán a legtöbbször Rákosi Zoltánra emlékeznek, aki nemcsak az irodalom szeretetét adta át a gyerekeknek, hanem abban is segített, hogy lehetőség szerint képesek legyenek valamiképp túljutni a megélt traumákon. Ő és a többi tanár is azon volt, hogy a gyerekek „ne gondoljanak a háborúra, szüleikre, ne gondoljanak semmire”.
S milyen volt az élet ezekben az otthonokban? A megszólalók úgy emlékeznek erre a cseppet sem könnyű időszakra, mintha paradicsomi körülmények között lettek volna. Annak ellenére, hogy egyikük sem tagadja, milyen nélkülözés volt a sorsuk. A megfelelő mennyiségű ennivaló beszerzése szinte lehetetlennek számított akkoriban, ami pedig mégis a tányérokba került valahogyan, annak borzalmas volt a minősége. Ahogyan az egyik visszaemlékező megjegyzi: „Éheztünk, de nem haltunk éhen.” Az étel mellett a ruha, az ágynemű és a tüzelő biztosítása sem volt könnyű feladat. Bár Sztehlo Gábor még a föld alól is képes volt előteremteni a legszükségesebbeket, az önellátás jegyében a gyerekeknek is segíteniük kellett ebben, mozgósítva a korukból fakadó leleményességüket.
Szinte valamennyi megszólaló szívesen emlékezik vissza az otthonok családias légkörére. Ezek a gyerekek valóban testvérként éltek, a fiatalokra akár ma is olyannyira jellemző durvaságok, szekálások csak ritkán fordultak elő. Persze ezeknek az otthonoknak a lakói sem voltak angyalok, ők is elkövették a maguk csínytevéseit. Bár ezek a házak sokáig az Evangélikus Egyház égisze alatt működtek, mindenki szabadon gyakorolhatta a vallását, senki senkire nem erőltetett rá semmit.
Sztehlo Gábor a háború után létrehozta a Gaudiopolis gyermekköztársaságot. Ennek az „államnak” volt miniszterelnöke, voltak miniszterei, polgármesterei és tribunusai is. A miniállam légkörére jellemző, hogy a többségében zsidó származású gyerekek egy volt nyilas fiát választották meg miniszterelnöknek. Itt minden gyerek a saját bőrén tapasztalhatta meg a jogok, a kötelességek és a felelősségvállalás egységét. Mindenki fontosnak érezhette magát, mindenkinek voltak feladatai, itt őszinteséget, nyíltságot, önzetlenséget tanulhattak. Ez a demokratikus gyerekköztársaság öt évig működhetett, a kommunista diktatúra 1950-ben felszámolta. E figyelemreméltó pedagógiai kezdeményezést máig sokan dicsérik, de sajnos csak egyszeri kísérlet maradt, azóta sem próbálta meg utánozni senki.
Milyen ember volt Sztehlo Gábor? „Nem volt benne semmi papos”, sugárzott belőle a jóság és a segítőkészség. Valami különleges belső derű jellemezte. A visszaemlékezésekből az is kiviláglik, hogy pillanatok alatt megtalálta a gyerekekkel a megfelelő hangot. Fáradhatatlanul dolgozott, sosem volt türelmetlen, mindenkihez volt egy jó szava. Ő is azon kevesek közé tartozott, akik az emberi aljasság okozta gigászi pusztítással szembehelyezkedve kézzelfoghatóvá tették az önzetlen, önfeláldozó és gondoskodó szeretetet. Abban az időben, amikor a férfiakat elnyelte a káosz, sok – közel kétezer – gyerek számára ő volt az apa. És maradt életük végéig.
Sztehlo-gyerekek voltunk. Luther Kiadó, 2018. A kötet megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7–8.) vagy megrendelhető az Új Ember webáruházában.
