Teremőrök, gépírók, poéták

Mindenesetre az irodalmi élet szerény jövedelmezősége olyan adottság, amelyhez a magyar szerzők bőségesen hozzászokhattak az elmúlt évszázadok során. A kályhától indulva elmondhatjuk: Balassi Bálinttól Zrínyi Miklóson át Berzsenyi Dánielig a magyar irodalom mesterei tehetős földbirtokosok voltak, és anyagi érdektől mentesen verseltek. A XIX. század derekától, a polgárosodást követően pedig a mélyen tisztelt szerzők pártfogókra, mecénásokra szorultak – Vörösmarty ugyanúgy, mint Karinthy Frigyes. Ugyanakkor sokan azt az utat választották, hogy az irodalmat szabadidejükben, valamilyen kenyérkereső polgári foglalkozás mellett művelték. Egyesek szerkesztői vagy hírlapírói állást vállaltak, mások távolabbra kalandoztak és biztosítási ügynökök lettek, banktisztviselők vagy orvosok. Ez utóbbi pályát különösen sokan választották, elegendő Csehov, Ibsen, Csáth Géza vagy akár Beney Zsuzsa nevére hivatkoznunk.



A mai idősebb korosztály még abban a meggyőződésben dolgozott, hogy egy megbízható embernek élete során csak egy-két munkahelye van, minél kevesebb bejegyzése a munkakönyvében. Ám a nyugdíjas állások időszakának már több mint húsz éve vége, s mostanság inkább az a vonzó, aki minél több munkakörben kipróbálja magát. Márciusi főhősünk máris bőséggel megfelel e korszellemnek: harminchárom éves korára dolgozott teremőrként, népművelőként, napközis tanárként, gépíróként, volt filmkritikus, tárlatvezető, hírszerkesztő, titkár, könyvesboltos, tévériporter (egy hétig), bulvárújságíró (egy napig). Máig négy verseskötete jelent meg, tucatnyi antológiában szerepel, szerkesztőként kilenc kötet születésénél bábáskodott. Budapesten él, konokul lázadozva a fővárosi mindennapok körülményei ellen, hiányolva „az egész elveszett Régiséget” – vagyis egészséges költői lelkülettel. Apropó, harminchárom életév: március elején lépett a krisztusi korba, tehát fiatalsága is indokolja, hogy lapunkban e forradalmi hónap ünnepeltje legyen.