Őrizték a tüzet: Tenyerén hordott az Isten

Szüleim a lányokat internátusba küldték tanulni, a fiúk vonattal Somorjába jártak polgáriba. Két testvérem már belépett a keresztes nővérekhez, amikor tizenhat évesen én is éreztem a hívást, hogy szerzetes nővér szeretnék lenni” – emlékszik gyerekkorára és szerzetesi meghívására Tomasek Erzsébet, a Szent Keresztről Nevezett Irgalmas Nővérek társaságának tagja. Pozsonyban kezdte el a polgári iskolát, majd 1940-ben lépett be a rendbe, és jelöltként fejezte be tanulmányait Zsámbékon. Ezután óvodában dolgozott, majd 1943-ban Léván, a keresztes nővérek vezetése alatt induló kétéves ápolónőképző iskolába íratták. „Tizenketten tanultunk ott jelöltek, nagyon jól éreztük magunkat, a főnöknőnk sokat foglalkozott velünk, felkészített a vizsgákra. Engem közben a műtőbe helyeztek, megtanultam a műtősnői feladatokat is. De nem tudtuk befejezni a kétéves iskolát, mert a Léva ismét csehszlovák fennhatóság alá került. Vissza kellett jönnünk Zsámbékra. 1945-ben innen indultunk gyalog, kevés élelemmel felpakolva, egy kis húzós kocsival Pestre, a minisztériumba vizsgázni. Miután mindenki megszerezte az oklevelet, visszatértünk Zsámbékra. Nekem ezután kezdődött a noviciátus” – meséli a nővér a diákévek izgalmait. 1947-ben tette le a fogadalmat, ezután a pécsi klinika sebészeti osztályára került. „A délutáni vizit után kiírták, milyen operációk lesznek másnap. Nekünk is tudnunk kellett a műtétek menetét. Hárman voltunk nővérek, elosztottuk magunk között a munkát. Főleg hasi operációkat végeztünk, néha baleseti ellátást nyújtottunk, de előfordult strúmaműtét is. Neuber Ernő professzor imádsággal kezdte el minden operációját: Isten nevében kezdem el, ha ő segít, mi sem nehéz, ha ő elhagy, erőm elvész. Hála Istennek mindig, minden körülmények között helyt tudtam állni. 1950. május 13-án minket is elért a szétszóratás. Előző este szóltak, hogy másnap leváltanak bennünket, civilek jönnek a műtőbe. A professzor úr nehéz szívvel búcsúzott tőlünk. Reggel egy nagy teherautó jött értünk és Zsámbékra vittek…” Az anyaházban már két testvére várta. Egyikük, Konzolata nővér, előzőleg szlovákiai magyar iskolában tanított. Amikor azt bezárták, átjött Lovasberénybe, ahol főnöknőként tevékenykedett, onnan került az anyaházba. Másik testvére, Hajnalka, akit Körmendről hurcoltak el, Szegedről érkezett. Mivel szüleik Szlovákiában maradtak, ők a rendek szétszóratása után nem tudtak hazamenni, így az itteni rokonság gondoskodott róluk. „1951-ben felkeresett egy pécsi tanársegéd, aki kért, azonnal menjek Kaposvárra átvenni a sebészeti műtőt, ahol nagy szeretettel fogadtak. Lakást is biztosítottak számomra, ami nagyon kényelmes volt, ezért két testvérem is odaköltözött. Így hárman szép szerzetesi életet élhettünk együtt. Konzolata nővér nem ment el tanítani, ő látta el a háztartást, a kórházba hordta nekünk az ebédet. Hajnalka nővérem a gégészeten kapott állást. A műtőben a sok munka ellenére mindig helyt tudtam állni, gondoskodtam arról, hogy minden steril legyen. A műtősfiúkat betanítottam, mire kell ügyelni a bemosakodáskor és a műtétek után. Az ügyeleti szobába magammal vittem a szerzetesi imakönyvemet, napközben ott végeztem el az imádságaimat, ha soron kívüli eset volt, csak beszóltak, és már mentem is. Mivel ez a megye legnagyobb kórháza volt, előfordult, hogy naponta tíz-tizenkét műtétet is végeztünk. Vasárnaponként a jezsuita templomba jártam misére, de előtte mindent előkészítettem – meséli Acella nővér a kórházban töltött évekről. Mivel a rendek szétszóratása miatt nem volt módjuk letenni az örökfogadalmat, ezért 1950-től minden évben összejöttek a novíciustársaival Máriaremetén, ilyenkor együtt vettek részt a szentmisén. „Anícia nővérrel ketten elmentünk a tartományfőnöknőhöz, és 1958-ig évente megújítottuk a fogadalmunkat. 1958. augusztus 8-án Kresz János zsámbéki plébános szentmiséjén vettünk részt, majd titokban, a fogadószobában négyen köteleztük el magunkat örökre Istennek…” Később átkerült a szemészetre, ahol nyolc évig dolgozott, de hétvégeken bejárt ügyelni a sebészetre. Emellett beteg atyákat látogatott. A rendszerváltás beköszöntével újra felvehették a szerzetesi ruhát. Ekkor Forró Erzsébet nővér csatlakozott hozzájuk, akivel az akkor épült új templom mellé költöztek egy háromszobás külvárosi lakásba. „1995. december 26-án Balás Béla püspök atya miséjére indultunk hárman, amikor az átkelőhelyen egy autó elgázolt minket. Hajnalka és Konzolata a baleset után hamarosan meghalt, engem is súlyos sérülésekkel vitt el a mentő. Nem volt könnyű elfogadnom, hogy elveszítettem a testvéreimet, de tudom, hogy semmi sem történik Isten akarata ellenére. Egyet kértem az Úrtól: adjon erőt és lelki békét, hogy el tudjam viselni a megpróbáltatást. Mindeddig tenyerén hordott az Isten, összegyűjtött minket, és együtt lehettünk hárman. Sok jóban volt részem, sok jó emberrel találkoztam, ez mind az Úr ajándéka volt. El kell tehát fogadnom az ő akaratát. Nem kívántam semmi rosszat a baleset okozójának, akit három évre ítéltek, majd végül egy évet kapott” – meséli a nővér élete nagy megpróbáltatását. Hat hét kórházi kezelés után még három hónap rehabilitáció következett, majd a teljes felgyógyulás után a kaposvári főplébánián látta el a házimunkát. Ezután 2000-ben Acella nővért Kókára helyezték, ahol két idős keresztes nővérről gondoskodott. „Ida nővér nagyon imádságos lelkületű volt, minden reggel korán kelt és elvégezte a keresztutat. Az ottani lakók segítségével gondoztuk a szép, nagy kertet, én újraindítottam a Mária Kongregációt. 2005-ben eltört a lábam, ekkor jöttünk fel a két nővérrel együtt Gyónra, az idősotthonba. Először a régi épületben kaptunk szobát. Szomszédságunkban lakott az öreg plébános atya is, mindennap ő misézett nekünk. Később a három éve felépült új szárnyba költöztünk. Ida nővért kilencvenhat évesen hívta haza az Úr, nagyon szép halála volt. Délután még kitoltam a kertbe, mondta, most elbúcsúzom mindenkitől. Este hétkor elimádkoztuk a rózsafüzért, aznap este meghalt. Nem sokkal később Eudoxia nővér is a mennyei Atyához költözött. Mindketten igazán a keresztes nővérek szellemében éltek…” A háromágyas szobában most is ketten laknak. Szobatársát ő gondozza, gyámolítja. „Naponta végzem a zsolozsmát, a szokásos imádságokat. Köszönetet mondok azért, hogy Isten a mai napig a tenyerén hordoz. Arra törekszem, hogy az ő kegyelmével el tudjam viselni mindazt, ami vár rám, békében, szeretetben tudjak élni, amíg élek. A Szűzanya az oltalmazóm, érzem, mindig mellettem van, és megtapasztalom az őrzőangyalom segítségét is. Hozzá is mindennap imádkozom, és az utazókért is rendszeresen mondok egy fohászt, hogy Isten óvja őket a közlekedésben” – fejezi be élettörténetét Tomasek Erzsébet Acella nővér.