Tele vagyok reménnyel
Fotó: Merényi Zita

 

Kőbányán született és nevelkedett, a kecskeméti piaristákhoz járt gimnáziumba, és végül pálos szerzetes lett. Mikor érezte az Úr hívását?

– Amikor a kecskeméti piaristákhoz jártam, akkor éreztem először: Isten arra hív, hogy pap legyek. Kezdetben a hittudományi akadémia civil teológus szakára felvételiztem, egy évet jártam oda, majd átiratkoztam a győri szemináriumba. Ez 1986–1987-ben történt. Akkoriban a szerzetesrendek közül még csak a tanítórendek működtek, illetve azok, amelyeknek iskolájuk volt. Teológiai tanulmányaim második éve után elvittek katonának; ott döntöttem el, hogy szerzetes leszek. Amikor 1989-ben leszereltem, és visszatértem a szemináriumba, a polcomról levettem Puskely Máriának a szerzetesekről szóló könyvét, amelyben különösen megérintett a pálosokról szóló fejezet. Pécsen fölkerestem egy pálos atyát, s ezután már nem volt kérdés számomra, hogy pálos szerzetes leszek. Ez az egyetlen magyarországi alapítású rend, és a személyesen megismert pálos atyák hitelessége, jókedve nagyon magával ragadott.

Könyv, kereszt, kétkezi munka – ez a pálos rend jelszava. Miként mutatkozik meg ez a mai világban?

– Szabályzatunk szerint a rendünk minden korban érzékeny kell hogy legyen az idők jeleire. Mivel az 1950-es feloszlatást követően megszakadt a folytonosság, az újjáalakulás után kerestük az identitásunkat; azt, hogy miként tudjuk szolgálni Isten országát és népét. Az imaéletünket szeretnénk megőrizni, hiszen ez a szolgálatunk alapja, de természetesen a lelkipásztori munka helyi feladatait is ellátjuk.

Mit jelent ez mondjuk jelenlegi szolgálati helyén, a Csíkszeredához közel eső Hargitafürdőn?

– Egészen egyedi a szolgálat, amit ellátok, mert itt egy kicsiny közösség lelkipásztora vagyok. Kétszázhúsz körüli a lakosok száma, de nagyon sok vendég érkezik, főként csoportok, amelyek igénylik, hogy szentmisét mutassunk be vagy elmélkedést tartsunk nekik. Emellett sok helyre hívnak lelkigyakorlatokat, előadásokat tartani.

A pálos az egyetlen magyar alapítású rend, s mint ilyen, különösen fontosnak tekinti a nemzethez tartozást. Miként lehet ezt nyilvánvalóvá tenni a mai, lelkileg, szellemileg szétszabdalt országban?

– Meg kell találni a közösségnek azt a magját, amelyre építeni lehet. Mindenütt vannak a fejlődés mellett elkötelezett emberek, akik szeretnék odaadóan, önzetlenül szolgálni a nemzetünket egyénileg, a családjukban és a közösségükben is. Ezeket a csoportokat erősítenünk, támogatnunk kell. Emellett meg kell találnunk azokat az embereket is, akikben megvan a jó szándék, a segítőkészség, de még nem tudatosult bennük, hogy mit jelent a nemzethez tartozás és a kereszténység. A motorosokon keresztül sok embert megérintettünk. Említhetem a Pálos 70 zarándoklatot is: ez egy teljesítménytúra, ahol szintén sok emberrel kerültünk személyes kapcsolatba. Ha nem is lettek azonnal keresztények, hiszem, hogy elgondolkodnak a zarándoklaton átélt élményeiken, és azon is, hogy egy magyarországi rend elindított egy ilyen kezdeményezést. Sokan vannak, akik azonnal odaállnak egy-egy jó ügy mellé, ha tudomást szereznek róla. Egyrészt reménytelennek látszó helyzetekkel találkozni napjainkban, másrészt viszont mindig van egy olyan központi mag, amely képes a növekedésre. Az Úr Jézus a mustármagról beszélt, és a kovászról, ami az egész tésztát megkeleszti.

Közismert, hogy szeret motorozni. Szenvedély ez, vagy az evangelizáció egy sajátos eszköze? Esetleg mindkettő?

– Ha nem jött volna létre egy körénk csoportosuló motoros közösség, valószínűleg már nem motoroznék. Így azonban felelősséggel tartozom értük. Szívesen ülök motorra, de azért elég sok macera is együtt jár ezzel. A járművet karbantartani kell, megfelelően felöltözni hozzá, aztán levetkőzni, átöltözni. Mindezek ellenére valóban közel áll hozzám a motorozás. Sokszor azért megyek motorral az egyik helyről a másikra, mert az ember könnyen kieshet a gyakorlatból. Figyelek arra, hogy meglegyen a kellő rutinom. A motorozás azért is fontos számomra, mert a visszajelzések alapján egyértelmű, hogy többen megtértek vagy legalábbis közelebb kerültek Istenhez, miután együtt motoroztak velem.

A pálos rend egyik legfőbb küldetése: imádkozni a nemzetért. A mai világban miért vagy kiért kell különösen imádkozni hazánkban?

– Sok mindenért lehet imádkozni, de ha nincs család, ha nincsenek gyermekek, akkor hiába imádkozunk. A gyermekvállalás és a házassághoz való hűség a család alapja. Így lehet biztos otthont nyújtani a gyermekeknek, s meggyőződésem, hogy ez csak a kereszténység által működhet. A sziklára alapozott család, a gyermekek vállalása és fölnevelése csak a hitből tud táplálkozni, a hit által tud megvalósulni. Ez a legfontosabb.

Ma már azonban csaknem teljesen általános és elfogadott nézet, hogy a házasság és a hagyományos család – az azonos anyától és apától született több gyerek – idejétmúlt intézmény. Sokan úgy gondolják, lehetetlen egy életre elköteleződni egyetlen ember mellett.

– A negatív hangok nagyon erősek tudnak lenni, kicsit rémisztők is. Mégsem ijedek meg tőlük, mert hiába akarják egyesek elhitetni másokkal, hogy a fenyőfa piros, és csak akkor jó, ha az, attól még zöld marad. Lehet az ellenkezőjét állítani, mindenkinek megvan a joga ehhez, hiszen liberális világban élünk, de a természetet nem lehet kiforgatni a sarkaiból, mindig túléli az elpusztítására tett kísérleteket. A rigók sem tűntek el a városokból, a legnagyobb forgatagban is vígan fütyörésznek, mert erre vannak teremtve. Minden természetellenes támadás dacára a családnak is megmaradnak a természetes gyökerei, amelyekből továbbra is táplálkozni fog.

Ma sok tekintetben más a világ, mint negyedszázaddal ezelőtt volt. Ha végigtekint huszonöt éves papi és szerzetesi szolgálatán, mennyiben változtak a feladatok, természetesen a legfontosabb küldetésen, az örömhír hirdetésén túl?

– Kezdő pap koromban rengeteg hittanórát tartottam, sokan voltak az elsőáldozók, a bérmálkozók. Az akkori szolgálati helyemen, a pécs-kertvárosi plébánián – akkoriban az volt a városban a legnagyobb plébánia – mindenki keresztény akart lenni. Ahogyan Esterházy Péter mondta, nagy volt a forgalom a damaszkuszi úton. Idővel aztán lankadni kezdett a lelkesedés, sokak hite kérészéletűnek bizonyult. Meg kellett találnunk azt az evangelizációs módszert, amellyel eljuthatunk az emberek szívéhez, hogy közelebb vezessük őket Istenhez. Több évtizedes lelki-szellemi rombolás után nagyon hosszú időbe telik fölépíteni valami újat, ráadásul úgy, hogy iszonyatosan nagy az ellenszél. Nincsenek jó lelkipásztori módszereim, nem hiszem, hogy tudnék ilyen jellegű tankönyvet írni, de az biztos, hogy az elmúlt huszonöt év során nagyon közel kerültem Istenhez. Minden evangelizációs cselekedetnek akkor van gyümölcse, ha az, aki a másik emberhez beszél, mélységesen hisz abban, hogy amit Jézusról elmond, az igaz. Nagyon nagy ajándéknak élem meg, hogy én valóban hiszem ezt.

Ez pedig átsugárzik másokra. A beszélgetésünk előtt három hölgy köszönetet mondott Önnek az élményért, amit az egyik prédikációjával szerzett nekik a közelmúltban. Ilyen jelzésekre gondol?

– Igen. Vannak visszajelzések, amelyek döbbenetes erővel bizonyítják számomra, hogy egyes emberek sorsa megváltozott egy-egy lelkigyakorlat vagy prédikáció hatására. Ilyenkor csak lesek, és hálát adok Isten kegyelméért. Az érdem az övé, én csupán eszköz vagyok.

Mennyiben más a hitélet az anyaországban, illetve a határon túl, Hargitafürdőn?

– Erdélyben a papi hivatások számával egyelőre nincs nagyobb gond, de egyre kevesebben jelentkeznek a szemináriumokba. A tradíció szépen megtartotta őket, a Ceau­şescu-rendszer kényszerítő ereje ellenére is szilárdabbak a hitben, mint az anyaországbeliek. A legvallásosabbak a székelyföldiek. Az elmúlt négy évben azonban, amióta közöttük élek, látom a zuhanást. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy Csíkszeredában, az iskolákban legyenek olyan osztályok, amelyekben nem tanítanak hittant. Ma viszont már vannak. Ez szomorú. A terjedő materiális gondolkodás alapvetően ingatja meg ezt a szép, hagyományos közösséget. Ezzel együtt optimista vagyok, mert sok itt a jó közösség. Különösen a székely papi közösségeket mély hitet megélő emberek alkotják. Bízom abban, hogyha kevesen is, de megmaradnak, és a több évtizedes rombolás után új élet fakad.

Pázmány Pétertől származik a következő mondás: „Te is, Magyarország, édes hazám, a pálosokkal fogsz növekedni és ugyanazokkal fogsz hanyatlani.” Igaz ez napjaink valóságára is?

– Pontos a megfogalmazás. Mi is küszködünk a hivatásokkal, de létezünk. Erősödhetünk, de gyengülhetünk is, ezt a jövő dönti el. Én tele vagyok reménnyel, ezért is kezdtünk el építeni Hargita­fürdőn egy kis kolostort. Bízunk abban, hogy a pálos rendnek és a magyarságnak is van jövője, annak ellenére, hogy reálisan nézve most
lefelé csúszik sok minden. Ugyan­akkor látjuk, hogy mindennek megvan az értelme.

Elképzelhetőnek tartja, hogy egy nem is túl távoli jövőben a kereszténység csupán szigetszerű képződmény lesz a társadalmon belül?

– Már most is az, kis sziget. Székelyföldön még nem, de Magyarországon mindenképpen. A mai világban az emberek úgy gondolják, nincs Isten. Én keresztény közegben nőttem fel, számomra magától értetődő volt az istenhit. Ám döbbenten látom, hogy sokak életében ez nincs így, a társadalom nagy részének teljesen egyéni az istenfelfogása. A pozitív és építő kezdeményezések azonban a keresztény közösségekből származnak, és hatékonyan működnek, mert ott van mögöttük Isten kegyelme.

Miért van az, hogy a klasszikus kereszténységre a többség ma már nemet mond, ugyanakkor virágzanak az ezoterikus, okkult tanok?

– Korunkban az emberi kapcsolatok is kezdenek szubjektívvé válni; a másik csak addig része az életemnek, amíg azt teszi, amit én akarok. Ugyanez jellemző ma az Istennel való kapcsolatra is. A személyes Istent meg kell ismerni, és a másik embert is. Építeni kell mindkét kapcsolatot, ez pedig munkával jár. Ma az egocentrikus gondolkodás korát éljük, amit tökéletesen kiszolgál az ezotéria, amelyben úgy alakíthatom a kvá­zival­lá­sos­sá­gomat, ahogyan nekem megfelel. Így meg lehet spórolni a fáradságot, ami a személyes kapcsolatok építésével együtt jár. Az ezoterikus közösségek valamiféle ősenergiában hisznek, ahogyan mondani szokták, „az én istenemben”. Ezt mi, keresztények is mondjuk, de természetesen egészen más értelemben. Lelkipásztorként az a feladatom, hogy erősítsem mindazokat, akik kapcsolatban vannak velünk, és általam megismerhetik az Úr Jézust. Az apologetikus hithirdetéssel nem tudok mit kezdeni. Én úgy gondolom, az a fontos, hogy először rajtam keresztül ismerjék meg Istent. Ha hittel beszélek róla, akkor lehet, hogy valaki meghallja, amit mondok, és úgy érzi, talán valóban ebbe az irányba kell mennie.

Jézus föltette a kérdést: talál-e hívőt az Emberfia, ha újra eljön? Azt is mondta, az Egyházon a pokol kapui sem vesznek erőt. Merrefelé haladunk?

– Hatalmas ellenerők támadják az Egyházat, de hiszem, hogy sziklára épített ház, és a pokol kapui valóban nem vesznek erőt rajta.

Tizenkét apostolnál soha nem marad kevesebb?

– Soha. Ez egyszerűen lehetetlen.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..