Tekintete az anyagból a szellembe szállt

Az egyszerűség, természetesség és közvetlenség zsenialitása fogalmazódik meg. Mindössze harminc-negyven centi. Köztéri formában a tapolcai szülői ház előtt látható.  „Hol voltál, Lacika?” – kérdezték tőle, amikor estefelé hazaállított. „Megint sároztál?” A közelben lévő agyagbányában gyúrta az anyagot, amely szoborrá formálódott a gyerekujjak alatt. „A jó művészi produktum önmagáért beszél. Sugárzása van, lebilincsel, nehéz tőle megszabadulni. Mindezt tudva, abban a reményben dolgozom, hogy nekem is sikerült néhány jó munkát az utókorra hagynom. Biztos vagyok abban, az idő csak azt menti meg, aminek vonzóereje van. Az olyan munka, amely taszít, elvész.”

Egy véső, egy kalapács – és a márvány gondolattá válik: Lenni vagy nem lenni… A tapolcai kovácsmester fia csodagyereknek számított. Gyerekkora óta a köztéren felállított szobrok, monumentális plasztikák vonzották igazán. Amikor az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszusra a fővárosba utazott édesanyjával, megcsodálhatta az addig csak képekről ismert alkotásokat. Elmesélte, hogy a Duna-parton, a Parlament mellett – mert annyira vonzotta – fölmászott Andrássy Gyula szobrára, amelyet a legszebb magyar lovas szobornak tartott. Egy rendőr parancsolta le a magasból, nehogy baja essen. Akkor még nem gondolhatta, hogy néhány év múlva a szobrot lerombolják, beolvasztják, s majd később az ő József Attilát ábrázoló alkotása kerül arra a helyre.

Nézem a fényképet: az erős izomzatú fiatalember félmeztelenül vési a követ 1945 nyarán, amelyből már kiemelkedik a leánykafej. Egy véső és egy kalapács – és a kőtömb. Semmi előzetes berajzolás, fut a véső, s megszületik. Ami addig nem volt… Marton László abszolút művész – írja róla egyik méltatója. – Azt mondhatnám: predesztináltan arra született, hogy szobrász legyen és semmi más. Sok évtizeddel később ugyanúgy, mint 1945 nyarán, egy véső és kalapács, semmi előzetes méricskélés, rajzolgatás – a lélek és szellem arányaival formálta ki Lenni vagy nem lenni című, márványból készült szobrát. Szenvedélyesen szerette az akvarelleket. A királyné szoknyája az általa olyannyira szeretett szigligeti tájat állandó őszi fénybe vonja. S ott a ház, melyet évtizedeken át épített, bővített, s vált pihenő- és alkotóhellyé. Egyszer elmondta, Szigligeten nem születnek szobrok, ott csak fest. Mert Marton László, a nagy formátumú szobrász festészetét is megmenti az idő. Korunk nagy alkotója, az a ritka tehetségű művész volt, aki műveiben képes a klasszikus hagyományt egybekapcsolni az újszerűséggel.  Elgondolni is nehéz, hogy fürge, határozott lépteivel, fehér köpenyében nem megy le többé a lakása melletti műterembe, s miközben nyitja az ajtót, megvakarja kutyája hátát, majd tekintete az anyagból tovább már nem magyarázható szépséget teremt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.