Tekerentyű az édenkert mellett

Az idén július 22. és 31. között immár huszonegyedik alkalommal megrendezett Művészetek Völgyében az ehhez hasonló kalandok egyáltalán nem voltak szokatlanok. Nagyon enyhe túlzással azt is mondhatjuk: csupa-csupa hasonló kalandból álltak össze a napok. A rendezvénysorozat központja változatlanul a Veszprém és Tapolca között félúton található Kapolcs volt, ezúttal „mindössze” két faluval kiegészítve: Taliándörögddel és Vigántpetenddel. A legutóbbi válságos esztendők e fesztivál költségvetését sem kímélték, ezzel magyarázható a három falura korlátozódott szervezés. Ám a program így is rendkívül gazdag volt – bár csak az utolsó két napra szabadulhattam ki a sebesen pörgő szerkesztőségi mókuskerékből, így is annyi érdekességgel találkoztam, hogy alig győztem kapkodni a fejem.

Ami a pityókatekerentyűt illeti, e bájos elnevezésű étek elkészítési módja roppant egyszerű. Egy hatalmas szem krumplit egy házilag eszkábált, ötletes szerkezetbe helyezünk, amely csigavonalban haladva, vagyis megszakítás nélkül hártyavékony szeletekre vagdossa, majd felszúrjuk egy hatvan centi hosszúságú hurkapálcára. Ezt követően az egészet forró olajban kisütjük, s ha kész, kívánságra fűszerkeverékkel meghintjük. Egyszóval egyetlen szem sült krumpliról van szó, amelynek szirmait séta közben tördelhetjük és majszolhatjuk – míg eltűnődünk, hogy a pityóka régen a szegény ember étele volt, mi viszont kemény hatszázkilencven forintot fizettünk érte…

Hanem sebaj, a fesztivál hangulata már kellőképpen beszippantott, s holmi jelentéktelen részletek igazán nem szeghették kedvem. A lehető legokosabb megoldást választottam: előzetes terv nélkül hagytam magam sodortatni a tömeggel, az innen-onnan kiszűrődő hangfoszlányokkal, az illatokkal. Egy hirdetőtáblán azt olvastam, hogy a katolikus templom kertje e víg napokra átváltozott édenné – már indultam is. Kapolcson nincsenek távolságok: kétszáz méternyi séta után megérkeztem a Szentháromság nevére szentelt, szépséges késő barokk plébániatemplomhoz. S csakugyan, körülötte ott állt az édenkert: kézműves sátrakkal, kiállítással, játszóházzal. A Segítő Kéz Alapítvány értelmi fogyatékos gyermekek munkáit árusította, a bevételt jótékony célokra fordítva. Szombat este hét órakor a Parafónia zenekar adott koncertet a templomban, a fesztivál történetében immár nyolcadik alkalommal. A zenekar ugyanaznap délután fél négykor is fellépett a közeli Monostorapátiban, ahol „Illés Sándor plébános (Sanyi pap) völgymisét” celebrált. A vigadalom napjaiban a kapolcsi templom este nyolcig tárva-nyitva várta a vendégeket: odabent egy ikonfestő anya és fafaragó fia, Vincze Klára és Eőry Krisztián közös kiállítása volt látható. Ahogy plakátjukon fogalmaznak: „Az ikonfestés imádság, a festő munkája közben lelki párbeszédet folytat az ábrázolt személlyel. Az ikon nem a művész fantáziájából született eszménykép, hanem a mennyei lét képmása.”

Majd vissza a falu főutcájára: a szintén műemlék evangélikus templomban egyidejűleg négy különböző kiállítást rendeztek be, esténként pedig keresztény zenekarok koncerteztek – szombaton például a Tehilla játszott gospelmuzsikát. A kis épület úgy megtelt, hogy még a karzaton sem maradt állóhely. Ám a taliándörögdi evangélikus templomban is rendeztek két koncertet. S mondom: bármerre néztem, a bőség zavara fogadott. A kapolcsi helyszínek egyik legkiválóbbika a főutcából nyíló Király-udvar, amelynek házigazdája a Magyar Írószövetség és a budapesti Bookself antikvárium volt. Czerovszki Zoltán tulajdonos több ezer könyvet hozott magával, egész kis kereskedést berendezve a sok eső miatt szalmával hintett földes udvaron. Nem kevés báj lappangott abban, hogy este tizenegy órakor is nyolc-tíz érdeklődő böngészgette a polcokon sorakozó igényes szépirodalmat. Az ácsolt színpadon napközben pedig egymást érték a jobbnál jobb fellépések. A Tallián Mariann – Lázár Balázs színművész házaspár Békességóhajtás címmel a magyar költészet remekműveiből szólaltatott meg egy csokorra valót. Csuja Imre színművész Babits Mihály klasszikusát, a Jónás könyvét adta elő, bábjáték keretében. Apropó, földes udvar… A kapolcsi Gástya-árokban Hobo, vagyis Földes László lépett fel Hármasoltár című estjével, amelyet József Attila, Jim Morrison és Vlagyimir Viszockij műveiből szerkesztett egybe. A fesztivál minden napján felbukkant itt-ott, akár egy búvópatak, a zseniális Ferenczi György elmaradhatatlan társaival, a Rackajam zenekarral. Délutánonként kétórás zenei műhely keretében a blues és a népzene összehangolásán ügyködtek, közös örömzenélésben egyesítve a legkülönfélébb műfajok képviselőit. A vasárnapi záróestet pedig olyan fellépők koronázták meg, mint a Kaláka versudvarban a Kaláka, az Alexandra könyvudvarban a Misztrál, végül a Vujicsics együttes.

Hanem előtte még számtalan érdekesség adódott. Szombaton délután például a vigántpetendi Muharay-színpadon menyasszonyfektetést rendeztek – ám ennek részleteiről egy rendes katolikus hetilapban ugyebár nem írunk… Inkább arról ejtek szót, hogy vasárnap délben Kapolcson lépre csaltak: egy derék méhészmester szúnyoghálóval kerített bódéjában kaptárbemutatót tartott, bármiféle védőruha nélkül kutakodva a méhkirálynő után. S amikor a közönség soraiból nekiszegeztem a kérdést, miszerint egy vadidegent összecsipkednének-e békés méhei, hát nem behívott maga mellé, hogy én is védőruha nélkül álljak a döngicsélő felhőben? Jutalmul azután egy pohár házi mézbort kaptam.

Egyes nagypályás, ősi kapolcsi fesztiválozók szerint az idei Művészetek Völgye már nem volt az igazi: túlságosan sok lett az evés-ivás, az elit kulturális program viszont túl kevés. Ki tudja, bizonyos szempontból talán igazuk is van – de a férfiember már csak olyan, hogy a gyomrát is szereti megtölteni, nemcsak a kobakját… S hát bevallhatom: magam is szívesen áldoztam a sokféle népi étek oltárán. A kapros-juhtúrós köles, a szalonnás puliszka, a pörcös-hagymás dödölle, a kolbászos kenyérlángos, a ribizlis rétes levett a lábamról. És milyen lélekemelő volt, milyen üdítő, hogy néhány napig minden magyarul volt kiírva! A palacsintás hely nem snack bar, hanem palacsintázda, a kocsma nem pub, hanem söntés és így tovább…

Összességében bátran kijelenthető: ez a fesztivál jót tesz az ember testének-lelkének – a fesztiválozó tömeg pedig jót tesz Kapolcsnak és a környező falvaknak. Hiszen a sok ezer, városokból odarajzó értelmiséginek (és leendő értelmiségi diáknak) köszönhetően néhány napra eleven élet költözik az átlagos, vagyis lesújtó állapotban lévő magyar vidékre; a kocsmában tíz napon át versekről és festészeti irányzatokról beszélgettek a kockás abrosz mellett, a templom megtelt fiatalokkal… A magyar Kánaán akkor köszöntene be, ha nem három, de minden magyar faluban Művészetek Völgye lenne, és nem tíz napig, de egész évben.

 

Fotó: Zsille Gábor