„Tegyetek tanúságot rólam…”: A szentföldi keresztények története (II. rész)

A hagyomány szerint ezeket a lábnyomokat Jézus hagyta itt mennybemenetelekor. Bármit hiszünk is erről a jámbor történetről, az biztos, hogy Jézus nem ilyen lábnyomokat akart visszahagyni a földön. Ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Tegyetek tanúságot rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig” (ApCsel 1,8). Az ő hívei, akik útmutatásai szerint élnek szülőföldjén, ők legyenek a nyomok, amelyek bizonyítják: Jézus itt volt a földön. Múlt héten indult sorozatunkban a Szentföldön élő keresztények történetét követjük nyomon a legelső tanítványoktól napjainkig.

Szent Lukács beszámol arról, hogy véres üldözés szakadt Jeruzsálem keresztényeire, amelyben egy bizonyos Saul is részt vett. István az első áldozata ennek, akit megköveztek, majd az idősebb Jakab következett, akit karddal végeztek ki (ApCsel 12,2). Pétert egy angyal szabadította ki csodálatos módon a börtönből, s csak így kerülte el ugyanezt a sorsot. Végül a fiatalabb Jakab apostol, „az Úr testvére”, a jeruzsálemi ősközösség első püspöke is vértanú lesz. Josephus Flavius, a zsidó történetíró szerint 62-ben, II. Ananiás főpap uszítására megkövezték.

Az üldözéseknek azonban pozitív oldala is volt: az egyház tagjai közül sokan elmenekültek Jeruzsálemből, és teljesítették keresztény küldetésüket, hirdették az evangéliumot. Így keletkeztek az újabb közösségek Szamariában, Antiochiában, a tengerparti városokban, Joppéban és Cezáreában (ApCsel 8,1 és 11,19). Ebből az időből nagyon kevés emlékünk van a jeruzsálemi és más közösségekről, s a régészeti emlékek is ritkák.

A jeruzsálemi zsidó keresztényekről

Az úgynevezett első jeruzsálemi apostoli zsinaton Szent Pál velük és vezetőikkel tanácskozta meg, miként kell a krisztusi hitre tért pogányokkal eljárni. A rómaiak először a zsidó keresztényeket is zsidó csoportként kezelték. A zsidó háború közeledtével, 66-ban az ősközösség tagjaiból sokan Transzjordánia vidékére, Pellába menekültek. Jeruzsálem pusztulása 70-ben a keresztény közösséget is erősen sújtotta. A pusztítás utáni időben, körülbelül 73 és 106 között hallunk egy bizonyos Simeonról, az „Úr rokonáról”, aki Jeruzsálem püspöke volt, és itt halt vértanúhalált. Hadrián császár 135-ben minden zsidót kiutasított Jeruzsálemből, ami bizonyára érintette a zsidó keresztényeket is. Jeruzsálemet pogány római városként építették fel, megfosztva mindentől, ami zsidó és keresztény múltjára emlékeztetett volna. Még a neve is új lett: Aelia Capitolina. A véres keresztényüldözés természetesen elérte a Szentföld keresztény lakosait is, hiszen a bibliai helyek mind részei voltak a Római Birodalomnak, amely Spanyolországtól az Eufráteszig terjedt. Számtalan szentföldi vértanú neve ismert. De még a Konstantin előtti időkből is van utalás a szentföldi keresztény életről. A tengerparti Cezáreában teológiai iskola működött, ahol a nagy teológus, Órigenész tanított. Gázában is élő keresztény közösség volt.

A kereszténység államvallássá lett

Nagy Konstantin császár idején, amikor a kereszténység államvallássá lett, új korszak kezdődött a keresztények számára. A kereszténység előjöhetett a föld alól, és a nyilvánosság előtt gyorsan kiteljesedett. A császár és anyja, Szent Heléna a Szentföld területét különösen is felkarolta. Mindenütt keresztény templomok épültek, és a pogány Jeruzsálem keresztény arcú várossá változott.
Jeruzsálemben felépült a Szent Sír temploma, Betlehemben pedig a Születés temploma. A bibliai szent helyeken templomok és kápolnák épültek, és a zarándokok sokasága kereste fel a Szentföldet. Az V. századtól a Szentföld népességének legnagyobb része keresztény volt. Bizonyíték erre a gázai keresztények számának növekedése. Amikor 396-ban Szent Porphüriuszt püspökké választották, Gáza ötvenezer lakosa közül mindössze háromszáz volt keresztény, de tíz évvel később már huszonötezren voltak. Palesztinában 300 körül csak három püspöki székhely volt, a niceai zsinaton, 325-ben már tizennyolc püspök volt jelen a Szentföldről. A VI. században már harminc püspöki székhely volt. Ehhez járul még az is, hogy ekkor kezdődött a palesztin szerzetesség aranykora is. A sivatagos vidéken remeteségek és kolostorok jöttek létre. A régészet meggyőző bizonyítékokat szolgáltat a bizánci korszak keresztény felvirágzásáról: számtalan templom és kolostor, bennük gyönyörű mozaikok kerültek napvilágra. A Jeruzsálemből Galileába vezető úton mintegy harminc templom nyomait találták meg. A Júdeai-sivatagban, amely Jeruzsálemtől és Betlehemtől a Holttengerig terjed, százharminc keresztény berendezésre bukkantak, amelyek remeteségekkel és kolostorokkal voltak kapcsolatban. A mai zarándok csodálkozik, amikor a keresztény élet e néma tanúit látja, ugyanakkor szomorú is, hogy e virágzó időből mára csak ezek a holt kövek, falak és mozaikok maradtak meg. Hogyan lehet, hogy a kereszténységnek ez a virágzó időszaka olyan hamar megszakadt? Egy pillantás a történelemre megadja a választ.

Az első katasztrófa: a perzsa betörés

A Bizánci Birodalom különösen a keleti határokon kezdett gyengülni. Ezért a perzsa csapatok megtámadták Palesztinát, városokat és falvakat raboltak ki és pusztítottak el, rengeteg embert lemészároltak. Jeruzsálemben harmincnégyezer keresztényt gyilkoltak le. Majdnem minden templomot leromboltak, felégettek. Zsákmányul elvitték a szent keresztet is, amelyet Szent Heléna ideje óta a Szent Sír-templomban őriztek. Egyedül a Születés temploma kerülte el ezt a pusztítást. A hagyomány szerint homlokzatának mozaikjai a napkeleti bölcseket ábrázolták. A perzsák saját népük képeit vélték felfedezni ezekben, s ezért nem rombolták le a templomot.

A muzulmánok elfoglalják a Szentföldet

A keresztény közösségek alighogy átvészelték e pusztítást, és legalább templomaik egy részét felépítették, s a keresztereklyét is visszaszerezték, következett a muzulmán hódítás: Omár kalifa 638-ban elfoglalta Jeruzsálemet. Ez a háborús megszállás sok áldozatot követelt, de a győztesek nem kényszerítették a keresztényeket az iszlám vallás felvételére. A keresztény szent helyeket, például a Szent Sír templomát nem rombolták le és nem vették el. „A könyv tulajdonosaiként" a keresztények és a zsidók – ha megalázó feltételekkel és korlátokkal is, de – megtarthatták és továbbra is gyakorolhatták vallásukat. Ezt a türelmet azonban – főleg az új uralkodóktól – drágán meg kellett fizetniük. Ezért nem kevés különadót fizettek, és kénytelenek voltak belenyugodni, hogy csak másodrendű polgárok lettek. Ez a nyomás idővel sok keresztényt mégis rávitt, hogy áttérjen az iszlámra. Így a keresztények kisebbséggé váltak a muszlim környezetben. A keresztények sorsa a mindenkori muzulmán uralkodó jóindulatától vagy türelmétől függött. Voltak jobb idők, de olyan időszakok is, amikor az „iszlám toleranciából" nem sok maradt. Az iszlám hódítás és a keresztesek idejéig a keresztények száznegyvenhárom nyugodtabb évet értek meg, kétszáznyolcvankilenc esztendő viszont az üldözés és elnyomás ideje volt. Különösen nehéz időnek bizonyult a keresztények számára a XI. században Hakim kalifa uralma, aki sok templomot (köztük a Szent Sírét is) felégettetett, és több vérfürdőt is rendezett a keresztények között. Ez a rémuralom volt a keresztes hadjáratok oka, amelyek először nem hódító háborúk voltak, hanem Európa így akart segítséget nyújtani a muzulmánok által szorongatott keresztényeknek a Szentföldön.

A keresztesek

Rövid keresztény közjátékot jelentett a Szentföldön a keresztesek időszaka. Ez a szent helyeknek jót tett. A lerombolt templomokat helyreállították, és újakat is építettek. A bennszülött keresztényeknek hasznuk volt ebből, de az ország távolról sem érte el azt a virágzást, amely a bizánci időt jellemezte. Továbbra is kisebbségben maradtak a muzulmán lakosság között, mert nem volt erőszakos térítés a keresztes uralkodók alatt. Örömük azért sem volt teljes, mert az új urak a római egyházhoz tartoztak, a Szentföldön élő keresztények pedig ortodoxokként Konstantinápolyhoz kötődtek. A nagy egyházszakadás 1054-ben fájdalmasan megterhelte a keresztes idők rövid keresztény közjátékát.
Amikor a muzulmánok az utolsó keresztény bástyát, Akkó kikötővárosát 1291-ben meghódították, befejeződött ez az időszak.

Muzulmán uralom alatt

A keresztények több mint hat évszázadig újra másodosztályú polgárok lettek. Ez akkor sem változott meg, amikor a Szentföld 1516-ban az Oszmán Birodalom része lett. A bennszülött keresztények pontos számát nem ismerjük. Az egyetlen adat 1596-ból való: ekkor a Török Birodalomban népszámlálás volt. A keresztények száma a Szentföldön akkor 5795 volt a 206 290-es összlakosságból (ez körülbelül három százalék).

Az Oszmán Birodalom vége felé köszöntött jobb idő az itteni keresztényekre. A nyugati világ nyomására nagyobb toleranciára számíthattak. Az ország megnyílt a nyugati világ és az egyház előtt is. A keresztény befolyás erősödni kezdett, keresztény iskolák és szociális intézmények jöttek létre. Az oszmán uralom vége felé ismét lehetett keresztény templomokat építeni, ami a korábbi századokra nem volt jellemző. A latin patriarchátust 1847-ben ismét felállították, miután előbb már az anglikán-porosz püspökség is megalakult. A Szent Sír-templom közvetlen közelében felépült az evangélikus Megváltótemplom, a Sion hegyén pedig a Dormitio-templom. A szent helyek hivatalos őrzői, a ferencesek szintén kihasználták a megjavult politikai helyzetet. Munkájukat a lelkigondozásra és az iskolákra terjesztették ki, miután hosszú századokig csak nagyon nehéz körülmények között végezhették e tevékenységet. Az első világháború után a Szentföld angol protektorátus alá került, s ekkor úgy látszott, hogy új, virágzó keresztény időszak kezdődik. A keresztény élet megerősödését adatok bizonyítják. A Szentföldön 1800 körül körülbelül 15 ezer volt a keresztények száma, 1886-ban már 42 ezer (a 460 ezres palesztin lakosságnak tehát körülbelül 10 százaléka; 1948-ban pedig 149 ezer keresztény volt 1 millió 900 ezer palesztinaiból (7 százalék).
Az Izraeli Állam megalapítása 1948-ban reményt ébresztett a keresztényekben. Az új állam demokratikus közösségnek vallotta magát, amelyben keresztényeknek és muzulmánoknak is biztosítják a polgári és emberi jogokat. Izrael azzal dicsekszik, hogy egyetlen demokrácia abban a régióban. A virágzó keresztény időre való reménység, amely a XX. század első felében kicsírázott, hamarosan csak illúzió lett. A keresztények száma rövidesen az összlakosság alig több mint egy százalékára csökkent. Izraelben a számok állandóak, vagy akár nőnek is, a palesztin területeken a keresztény jelenlét viszont csökken, sőt, hosszú történelmében most először fennáll a veszély, hogy a bennszülött kereszténység itt egyes területeken egészen el is tűnik.

Az Izraeli Állam

Ha mindezt jobban meg akarjuk érteni, vissza kell térnünk az első világháború utáni időre, amikor az Oszmán Birodalom szétesett, Palesztina brit mandátumi terület lett, és a bennszülött keresztények véglegesen felszabadultak az évszázados muzulmán uralom alól. Megvoltak egy virágzó keresztény kor feltételei. Ekkor viszont új hatalmi tényező jelent meg a Szentföldön. Megkezdődött a zsidó bevándorlás, főleg Európából, ahol az antiszemitizmus mindinkább érezhető lett. Létrejött a cionista mozgalom. Az első világháború győztes hatalmai a világon szétszórtan élő zsidók számára új államként kilátásba helyezték Palesztinát. Zsidó kisebbség mindig volt a Szentföldön, s a muzulmánokkal és keresztényekkel úgy, ahogy békében élt. Mikor aztán a zsidó bevándorlás egy zsidó állam körvonalait kezdte kirajzolni, majdnem természetes volt, hogy ez feszültségekhez és konfliktusokhoz vezetett a bennszülött arab-palesztin lakossággal szemben. A zsidó állam ugyanis nem egy addig lakatlan földön jött létre, hanem olyan területen, amelyet a palesztinok századok óta saját hazájuknak tekintettek. Mikor aztán 1948. május 14-én kikiáltották az Izraeli Államot, rögtön kitört az első izraeli-arab háború, amelyre aztán további véres összeütközések következtek Izrael és az arab világ között. Ezek a konfliktusok azt mutatták, hogy Izrael az erősebb. A konfliktus, amely az Izraeli Állam megalapításával keletkezett Palesztinában, a mai napig sem oldódott meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.