„Távolodóban”
Fotó: Thaler Tamás

 

A déli harangszóval érkezett a szomorú hír 2018. június 20-án: meghalt Kányádi Sándor. A költőre és az emberre emlékezünk, akinek egyszer a vendégei lehettünk.
Az interneten pillanatok alatt szétfutott a hír, és a nagy közösségi oldalon záporoznak a Kányádi-versek. Milyen jó ez! De miért csak ma, miért csak ilyenkor? Bárcsak holnap is, holnapután is az éjjeliszekrényen maradnának a kötetei, szavai pedig a gondolatok között és a szívekben visszhangoznának minduntalan. Emlékezést írok… morzsákat szedegetek, verssorok peregnek. Nem más ez, mint igyekezet egy költői és emberi arc néhány vonásának megragadására. Nem a formák, a témák, nem a költői nyelv bámulatos gazdagságának dicsérete – azt tudjuk úgyis –, csak búcsú, így megkötve, életről-halálról való gondolatok örvényében. Találkozhattam Kányádi Sándorral. Két órát töltöttünk budai otthonában egy interjú alkalmával. A szíves fogadtatás nem jó jelzős szerkezet arra, amit kaptunk tőle. Megérkezésünk után kérdést sem várva tüstént gyerekkori emlékek mesélésébe kezdett, mintha mindennapos találkozásaink egyike történne éppen, és a nagyapa unokája felé fordulva át akarna adni mindent, ami az eszébe jut. És el akarná mondani az összes verset – mert a vers a legfontosabb. Megszámlálhatatlan versszöveg volt a fejében, hiba nélkül mondta mindet, bele-beleszőve mondandójába. A felnőttség kritériumát abban határozta meg, hogy az ember tud mosolyogni és nevetni magán, „saját együgyűségén, szamárságán, bölcsességén”. Vallotta, erre Arany ­János tanított meg minket, magyarokat, amikor megírta A nagyidai cigányokat. Így, ezzel a felvezetéssel, ezzel a bizonyos mosollyal mondta el nekem akkor, hogy ő bizony tudja, mi a magyar nemzet célja. „Nekünk egyetlen hazánk van – kezdte –, ez a magyar nyelv. S mi ebbe a nyelvbe csomagolva jöttünk, érkeztünk meg ide. (…) Egy nemzetnek a célja az, hogy az Isten által csak számára kiválasztott nyelvet az emberiség, az emberi lét legvégső határáig továbbvigye, gazdagítsa, gyarapítsa, éljen vele és benne, mindannyiunk örömére és Isten nagyobb dicsőségére.”
Erdélyi ember volt, székely ember. A Hargita megyei Nagygalambfalván született, ott is nyugszik majd. Otthon, abban a földben, amelyről ezt írta: „ez itt a föld / a föld nekem”.
Házassága Tichy Mária Magdolnával egy életre szólt; két fiuk született. Az éppen hatvan éve, házasságkötésük évében, 1958-ban írt Két nyárfa című versnek irodalmunk legszebb szerelmesversei között van a helye. Eszembe jut itt még négy verssor, ezek ’94-ből valók: „már csak magamat benned és / magamban téged óvlak / ameddig célja volna még / velünk a fönnvalónak”.
Ars poeticáján töprengve a Harangfölirat és a Nevükön kellene című versek talán a legkézenfekvőbbek, alcímük is hirdeti, hogy költői hitvallások. De a Harmat a csillagon, a Sóhajtás, a Májusi kétségbeesés vagy a Volna még is ide kívánkoznak. Kányádi Sándor az igazat kereste „könyörtelen”, ez volt a kenyere, és konok volt, az egyenes beszéd, csak az volt neki szép; a boldogság tört szárnyú madarát tartotta a tenyerében, és tudta, hogy neki kell fölrepítenie. De meghallotta a rügybe hervadt álmok sírását is. Kút akart lenni, „utas-itató”, vagy diófa, rigó, rigófütty. Volt mondanivalója „a nyíló nárciszmezőkről például”, „az alkonyi szélben riadtan lobogó hegyi füvekről”, hegyekről és folyókról, égről és földről, és „a szerelem végtelen napéjegyenlőségeiről” is.
Legnagyobb példaképe Arany János volt. Versek bizonyítják: Arany János kalapja, Hiúság, Arany Jánosra gondolva. Az utóbbi, ma már tudjuk, prófétai vers – akárcsak a példakép Sejtelem című verse. „Kenyerem javát már megettem / útjaim nagyját már megjártam” – írta Kányádi Sándor. A beteljesedett életút bizonyságával tudjuk immár, hogy a vers megírásakor, 1976-ban a költő valóban éppen elhagyta évei felét. És most, élete kilencvenedik évébe’ mellére térdelt a Jóisten, és őt is bekötötte kévébe: „fogam között egy szál vadrozzsal / szememben a tündöklő éggel / kévém-bekötni majd az isten / mellemre térdel”.
A legszebb magyar versnek A vén cigányt tartotta. De megénekelte az öreg tanút is, Petőfi vén körtefáját, írt Krónikás éneket Illyés Gyulának és Jékely Zoltánnak, és megírta elmaradt találkozását Pilinszky Jánossal. Az utóbbit nagyon finom humorral tette, azzal a szelíd ön­iróniával, amiről találkozásunkkor beszélt – ott van e vers minden szavában „az önmagunkon is mosolyogni tudás enyhe árama”. S a hite? Konok volt ebben is, a hithez való ragaszkodásban: „nekem a hit régen is hit volt / s mert hit volt / az életet is hittel éltem / hagyjatok meg hát engem / ebben a balga hitben” – kéri egyik versében. Egy kérdésre válaszolva pedig így fogalmazott: „Az Úristenen kívül mindenben kételkedni kell, mert csak a jóhiszemű kételkedés viszi előre a világot.”
Kételkedett ő is, önmagában is. Már az új évezredben íródott a Szelíd fohász című vers, melynek szelíd kérdése és kérése immár különösen érvényes: „nem marad-e sziklára hullt / magokként vajon terméketlen / mit egy hosszú életen át / a jövendőnek elvetettem // tudom sokat eltékozoltam / abból mit rámbíztál sokat / de azért ne tagadd meg tőlem / holtomban se áldásodat”.
Kányádi Sándor tudta és hirdette, hogy vannak „vidékek legbelül / szavak sarjadnak rétjein / gyopárként sziklás bércein / szavak kapaszkodnak szavak”. Így volt költő. Költő, aki mégsem állította magáról soha, hogy költő. „Mindig elmondom a kicsi gyerekeknek, hogy ha a ti unokáitok, dédunokáitok érdemesnek tartanak majd valamit kézbe venni abból, amit írtam, akkor azok elmondhatják majd, hogy az én ősöm ekkor és ekkor egy igazi költővel találkozott.” Én találkoztam egy igazi költővel. Itt élt közöttünk Kányádi Sándor, egy igazi költő, nagy magyar költő, akiről nyugodt lélekkel mondjuk: „tócsákkal nem szövetkezett, / liliomok fürödtek benne, úgy tűnt el, amint érkezett”. Visszafojtott szavak a Házsongárdban című versének utolsó sorait idézem még, bár most tél helyett a ránk szakadt nagy nyárban vagyunk „toporgók” – „körülállván ezt a koporsót // mormoljunk el mibennünk áldott / lelkéért bár egy miatyánkot”.
Legyen boldog a nyugalma és örök az emléke itt a földön!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..