Tátika a pajta előtt

Fehér házak, sorban egymáshoz szelídülve, formájukban szépség, nyugalom, megelégedettség. A magyar hagyományok legjobb anyagi és lelki-szellemi fényét formálták itt lakótéri vonalakba.
Egy kissrác lépked nagy táskával a hátán. A táskában könyvek, füzetek, ceruzák – ismeret, tudás, elhatározás: háton cipelt jövő. Ez a fiú vajon mit tud az egy évvel korábban történtekről? Vagy neki már ez a természetes, ez az élet?

A szomszédos Devecseren Kurdi Tiborék az újtelepen laknak. Augusztus elején költöztek be a száz négyzetméteres házba. Ez is a Makovecz-iskola álmodta szép-magyar, emberléptékű, külső és belső harmóniát közvetítő épület. Az udvaron a Magyar Máltai Szeretetszolgálat építteti a melléképületet, legyen hová tenni a kerékpárt, fűnyírót, gyerekjátékot, szerszámokat. Mindez fedezi az anyagi kárt, mutat körbe Tibor, aztán hozzáteszi: „de a lelki kár, a lelki megpróbáltatás…” Fiuk, a most másodikos Máté viselte legnehezebben. Félt a sötétben, félt egyedül, össze kellett nyitni a gyerekszobát a szülők hálószobájával. „Látta a házunk előtt a géppisztolyos rendőrt, a riadalmat…”

Iskolában volt akkor, mint a többi gyerek. Ott, ahol az épület alatt rohant el a vörösiszap. A másik csoport a várkertben levegőzött, s úgy tudják, az egyik kisgyerek szólt a tanár néninek: „Jön valami, fussunk!” S futottak fölfelé…

Kolontáron sétálunk az utcán… ahol egykor utca volt, házak, emberek, életek, szándékok, sóhajok… most elgazosodott, üres vidék. Odébb kertészek dolgoznak. Az Ökumenikus Szeretetszolgálat emlékparkot alakít ki. Porfelhő, a hatalmas teherautók már egy éve járnak, s hordják a vörös földet. Már egy éve, s még mindig.

Egyetlen épület áll az iszapvölgyben, a Torna-patak mentén: fala a pajtakapu helyén üresen tátong, odébb is hatalmas lyuk, az áradat ütötte át, a kopott vakolat fejmagasságig vörösre festve. Meg akarják hagyni – emlékezetidézőnek. Közel menni veszélyes, bármikor alázuhanhat a tégla, a tető. Az egykori pajtaépületben hagymacsomó lóg a gerendán. Az átjáró szél meglengeti: tavaly óta csüng ott, tavaly óta már nem eledel, lecsó, pörkölt alá sistergő illatnak, zamatnak – tavaly óta száradt, megromlott, nyomorúságos emlék.

A hozzá tartozó családi ház sehol. Tavaly még benéztünk az ablakán, az üresség, a halál dermedtségét láttuk-éreztük. Négyen laktak ott: az idős férfi, Stumpf Ernő nővérével, Annával, amikor meghallották a közeledő robajt, öregségükkel kiiparkodtak az udvarra, hogy behajtsák a baromfikat az ólba. A házban a másik kettő fölmenekült a padlásra. Ernő bácsit több kilométerrel odébb, Devecserben, a vágóhíd kerítésénél találták meg… fölakadva.

Az időszámítás errefelé azt jelenti: tavaly óta… Október negyedike óta… Szent Ferenc napja: a teremtett világ dicsérete. Az egyre magasított gát, amely befogadja a méreganyagot, a terjengő-maró iszapot, megadta magát, s a vizenyős anyag képében elömlött az emberi rossz.

Néhány méterrel odébb, a kolontári második világháborús emlékmű „nyakában” tábla, felirattal: „Az emberi hanyagság és kapzsiság természeti és emberi áldozataiért.”

Nincs szavunk a pusztulás vidékén, azon kapom magam, újra és újra a készülő emlékpark felé tekintek, közepén az életfán csüng tekintetem, élni, élni… a fa ágai kitárulnak az ég felé. Aztán lépéseim nyomára pillantok, ahonnan még mindig vöröses por száll fel. S egyszerre csak…

Lábam előtt fehér tátika. Nem is egy: három fehér virágfej nyújtja magát! A falusi udvar már csak ilyen: tyúkok kaparásznak, odébb a virágoságy, benne tátika mindenképp. A semmiből nőttek ki ismét. Mert sem tyúkok, sem ház, sem élet… – folytatnám, s a kilenc kolontári halottra gondolva mégis: az élet, minden dráma ellenére, kidugja a fejét. És amott a paradicsombokor, rajta csorduló, vörös termés. Máskor palántázni, dédelgetni kell, hogy nőjön, ez itt erős és egészséges: Ernő bácsi és Anna néni üzenete…
Újabb autó poroz a közeli töltés felől. A terepszínű dzsip mellénk ér, ketten ülnek benne, fémtestével odaszorít minket az út széléhez.

A vezetőülésből a Mal Zrt. biztonsági főnöke ugrik ki, a fényképezőgépre mutat: „Mit fényképeznek?”

A távolban látszik az átszakadt gát nyílása: mára a szakadás oldalát lefaragták, de a halálrés ott tátong. Tavaly egy-két héttel a szakadás után benne álltunk, hogy onnan lássuk-érezzük-közvetítsük a döbbenetet. Most a közelébe se engednek, s Kolontár közterületén a kérdés: „Mit fényképeznek?” Kitépik vajon kollégám kezéből a gépet? S netán kérdik még: mit látnak, mit gondolnak, mit éreznek?! A biztonsági ember – talán néma elképedésünk hatására – érzi a helyzet képtelenségét: illedelmesen megkér minket, ne menjünk tovább. Az imént még – hallottuk valakitől – francia újságírókat üldöztek, akik elindultak a határba… Demokrácia, a tájékoztatás szabadsága? Ugyan! S arra gondolok, vajon most, egy esztendő elteltével mit rejteget, mit titkol a Mal Zrt.? Ellenségek vagyunk? Mutatnám a tátikát és a paradicsomot, a tavaly óta lengő hagymacsomót… Ja, hogy pénzre megy ki a játék?!

Egy évvel ezelőtt itt állt azon a napon, mondja Torma Jenő alpolgármester. „Próbáltuk menteni, amit lehet, de nem volt rá lehetőség, akkora sebességgel folyt az iszap. Egy fiatalember, Pados Zsolt terepjáróval megpróbált átmenni rajta – akkor még állt a híd –, mert tudta, barátja felesége két kisgyermekkel »odabent« tartózkodik, az áradás útjában lévő házukban.”

Nem tudott átjutni: a híd akkor még tartotta magát, de a pillér előtt annyira kimosta az utat az iszaplavina, hogy autójával belebukott és meghalt. „Egy kilométerrel odébb találtuk meg később.”

Kiáltásokat nem hallottak. Eltörtek a gázvezetékek, rettentő süvítés hatotta át a levegőt. A fiatalasszony, Holczer Balázsné, akit Pados Zsolt menteni akart, a gyerekeket felültette a szekrény tetejére, ő meg a fotelra állt, s onnan tartotta őket… térdig megmaródtak a lábai.

Mit fényképezünk?!

A napfényben még szebbszelídebb új házak között járunk. Mit lehet itt kérdezni? Az egyik ház homlokzatán fehér domborulat mintázza a betűket: I H S. Régen jobban tudták, ma, szerény latin műveltségű korunkban szükséges a megfejtés: Iesus Hominum Salvator – Jézus, az emberek megváltója.

Egy idős házaspár él itt. A férj a fürdőszoba ablakába tuszkolta föl a feleségét, s tartotta, maga a kád szélén állva vészelte át az időt. (Mennyit: egy órát vagy többet, netán kevesebbet? Ebben az esetben ez nem mértékegység.)

 „És mit csináltak közben?”

 „Imádkoztunk.”

Joó Miklósékat Bakonygyepesen találom. Szép ház az övék is. „Mindig is szerettem volna itt lakni” – mondja Miklós, akit tavalyról ismerünk, zaklatottan, magas vérnyomással, megemelkedett vércukorszinttel a kényszer-albérletben.

December 24-én csöngött a telefonom. Miklós hangja volt: „Ma beköltöztünk. Most indulok a kórházba édesanyámért, végre hazahozhatjuk.”

A kétszintes házban kicserélték az ajtókat és ablakokat. Három szoba, nappali, konyha és egy jó nagy garázs. Melléképület nem volt, „de most már a barátok segítségével áll egy faház – biciklik, fűnyírók, szerszámok tárolására”.

Magdus néni sérülései begyógyultak, kezén mutatja a nyomait… Emeleti szobája a kertre néz. Az asszony egyik oldalán a két leányunoka, a másikon Miklós fia feleségével, Irénnel. Mégis érthető a sóhaja: „Talán meg se szokom itt. Mert az a másik ház, az volt a miénk… Gyönyörű cipőben voltam, a legszebb cipőmben… az is oda lett.”

Kozma Imre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke fát ültetett a devecseri polgármesterrel, Toldi Tamással közösen, az állami költségvetésből – a segélyszervezet segítségével is – épült új házak között. „Itt voltunk, itt vagyunk, és szeretnénk továbbra is jelen lenni Devecserben” – mondja. A katasztrófa idejét le kell zárni. A máltaiak mostantól új programot vállalnak magukra a városban: azokról a gyerekekről, családokról gondoskodnak, „akiknek kicsit több bátorításra van szükségük, mint másoknak. Köszönöm, hogy együtt örülhetünk, s együtt adhatunk hálát Istennek. Köszönjük meg a csodát, az összefogás csodáját, mert ez tartja bennünk a lelket. Kívánom, hogy a nemzet lelkiereje, áldozatkészsége hordozzon bennünket, s akkor kivirulnak a parkok, a házakból vidám, mosolygó emberek lépnek ki.” Fodor János atya május eleje óta Devecser plébánosa. Fiatalember, harmincnégy éves. Az első naptól „katasztrófalelkészként” jelen volt a településen. „Az elején a minél pontosabb tények megszerzése és továbbadása állt a középpontban. Fontos volt, hogy a tragédiát átélt emberek kimondják félelmeiket, érzéseiket, gondolataikat, oldódjék bennük a stressz.”

Aztán jelentkezett a gyász, a bűntudat is. „Az akkori plébánossal, Mód Miklós atyával találkoztunk olyan emberekkel, akik a timföldgyárban dolgoztak, tehát saját gyáruk károsultjai lettek. Bűntudatot éreztek: miért nem vették észre korábban, hogy baj fenyeget? Vajon ők is felelősek ezért?”

Alig korábban egy devecseri ember telefonos adományvonalon küldött segítséget a felsőzsolcai árvízkárosultaknak. S most úgy érezte, nem adott eleget. „Most itt vagyok a bajban, vajon nem Isten büntetése ez?” A gyász nemcsak a hozzátartozó elvesztését jelenti, hanem a tárgyak, a múlt, az emlékek vesztét is.

„Az emberek egy része ma már normális életet él, de vannak, akiknél a gát – mert a lelkekben is átszakadt egy gát – még mindig sebzetten tátong.”
Fényképezte: Cser István