„Bárcsak halálom lenne az engesztelés mindenki másért”

A pozsonyi királyi akadémiát már nem végezte el, mert elragadta a napóleoni háborúk hősies érzülete, így 1814 őszén beállt a 4. huszárezredbe. Itt egy ideig felettese volt gróf Széchenyi István kapitány is, és ugyanebben az ezredben szolgált 1833-tól egy osztrák katonatiszt, Poeltenberg Ernő, a későbbi aradi vértanú társ. A huszárregiment galíciai állomáshelyén Schweidel nemcsak a lengyel szabadságmozgalmakkal ismerkedett meg, de egy lengyel hölggyel is. Domicella Bilinskát 1825-ben vette feleségül a lembergi Szent András-templomban. Rövidesen megszületett fiuk, Béla, aki később apja nyomdokain szintén belépett a 4. huszárezred kötelékébe.

Schweidel kereszténysége nem puszta formalitás volt, ezt bizonyítja, hogy 1829 őszén családjával Máriaradnára zarándokolt, amit húsz évvel később megörökített naplójában: „Szeptember 8. A boldogságos Szűz Mária napján (…) alázatos áhítattal, forrón imádkoztam Domicával, Máriával és Alberttal Jézus dicsőséges anyjához, hogy bensőséges és hű szeretetben kötött frigyünkre a mindenható Isten áldását kérve, kegyeit elnyerhessük. Isten végtelen bölcsessége és az ő akaratára való hagyatkozásunkat ekkor is, később is, minden mértéken felül gazdagon megjutalmazta, mert ami hitvesemet és gyermekeimet illeti, mindig a legboldogabb embernek tarthattam magam.” A házaspár boldogságát nemcsak az 1849-ben írt napló sorai, hanem az idők folyamán született öt gyermekük is bizonyítja.

Schweidel őrnagy ezredével Bécsben állomásozott 1848 márciusában, és egyedül ő vállalkozott rá, hogy hazavezesse huszárjait. Magyar földön fel is eskette katonáit a királyra és az alkotmányra. Ettől kezdve, bár nem volt forradalmár, hű katonaként 1848 legválságosabb pillanataiban mindig ott találjuk hazafias véleményével és cselekedeteivel. Decemberben már tábornok és hadosztályparancsnok volt. Ezután azonban el kellett hagynia a sereget, ugyanis eluralkodott rajta betegsége: övsömöre és nagyothallása.

1849 márciusában már újra vállalta a magyar kormány szolgálatát, májusban „Pest város hadiparancsnokává” nevezték ki, ahol nem hadicseleivel, hanem szervezőmunkájával, lelkiismeretes kötelességteljesítésével vívott ki tiszteletet. Az összeomláskor nem menekült külföldre, hanem csatlakozott itthon maradó tábornoktársaihoz. A többszörös túlerővel szembeni értelmetlen vérontás és a lakosság szenvedésének elkerülése miatt döntött az utolsó haditanácsban a fegyverletétel mellett. Schweidel tudta, hogy életét kockáztatja, de reménykedett a kegyelemben. Csalatkoznia kellett, hiszen lázadónak és felségárulónak bélyegezték.

Aradi börtönnaplója tanúskodik róla, hogy milyen alázattal viselte a megaláztatásokat, amelyeket az osztrák tisztek és foglárok okoztak. Ekkor visszatekintve életére apai hivatását, „szeretett feleségének boldoggá tételét tartotta legfontosabb, egyetlen céljának”. Naplója szerint vigaszt adott számára, hogy cellája ablakából ferdén rálátott a templomkapura, és így szeptemberben vasárnaponként „lélekben igaz áhítattal és haszonnal” végighallgathatta a szentmiséket.

Október 5-én, a halálos ítélet kihirdetése után visszatérve cellájába először egy nyilatkozatot írt: „Ha valóban az volna a gondviselés legfelsőbb szándéka, hogy a fölöttem kimondott lőpor és golyó általi halálos ítélet változatlanul végrehajtassék, belenyugszom a legfelsőbb akaratba, ezen szerencsétlen balsorsba egész keresztényi alázatossággal és megadással.” Egyedül családja sorsa miatt aggódott. Önmagáról határozottan, ellenségeiről megbocsátóan gondolkozott: „Lelkiismeretem és öntudatom minden bűntől mentesnek mondanak, tehát mindenben csak Isten akaratát látom, amelynek teljesednie kell, tehát nem akarok senki miatt békétlenkedni, vagy senkin fennakadni, mert sorsomat nem kerülhetem el.” Az ítéletről is hasonló lélekjelenléttel írt: „Ennek a legerősebb mértékben meg kellene ráznia, ám egészen nyugodt vagyok és elkészültem, a halálnak annyiszor a szemébe néztem már, s nem történt meg, így hát most, ezen utolsó utamon elszántan fogok cselekedni.” Ezután megírta végrendeletét, melynek második felében, mintegy búcsúlevélként, feleségéhez és gyermekeihez szólt: „És most, miután siettetni látszanak kivégzésünket, nem maradt más számomra, mint kinyilvánítsam, hogy szeretett drága feleségemnek odaadó, hűséges szerelméért, ragaszkodásáért szívem legbelsejéből köszönetet mondjak, te szegény, saját szerencsétlen sorsomba taszítottalak, ő, az angyali lélek, jobb sorsot érdemelne, Isten jutalmazd meg őt irántam tanúsított szerelméért.” Gyermekeinek meghagyta, hogy édesanyjuknak legyenek segítségére, majd megjegyezte: „Mélyen bánt, hogy nem tudok számotokra jobb gondoskodást hagyni.” „És most a mindenható, irgalmas Istennek ajánlom lelkemet” – fejezte be az írást. Október 6-a hajnalán Bardócz Sándor minorita szerzetes meggyóntatta, és kiszolgáltatta neki a szentségeket. A tábornok megkérte, hogy megtakarított hatvanhat forintját csempéssze ki a várból szeretteinek, amit az atya, kijátszva az őröket, a pénztartó dobozt spárgával a reverendája alá erősítve meg is tett.
A kivégzőosztag előtt állva Schweidel, megszorítva Bardócz kezét átnyújtott neki egy feszületet: „Tisztelendő Úr! Íme, ezen feszületet atyámtól örököltem, s ezt a harcok zajában is mindig magamnál tartottam. Kérem, adja át fiamnak.” Majd hirtelen meggondolva magát, visszakérte: „Kezeim között akarom tartani, s úgy vele meghalni: ne irtózzék azt onnan kivenni, s fiamnak átadni.” A feszületet jobb kezében tartva szívéhez szorította, mikor eldördültek a halálos lövések. A minorita atya, teljesítve Schweidel óhaját, kivette a véres feszületet a vértanú kezéből, és eljuttatta szintén Aradon raboskodó fiának. A tábornok nadrágjának zsebében volt imakönyve, amelyet a holttest felett őrködő osztrák katonától megvett egy rab honvédszázados. Schweidel és társai tetemét egész nap közszemlére tették, elrettentésül.

Bár az osztrák hadbíró szerint a „jellemszilárdság hiánya” volt, ami a vádlottakat letérítette a „helyes” ösvényről, Schweidel becsülete tisztaságát megőrizve jutott el oda, hogy önként vállalt sorsa beteljesüljön, és vértanú legyen. De nemcsak a külső körülmények kényszerítő ereje miatt, s nem egyszerűen egy elvesztett szabadságharc lelőtt hőseként. Értelmet tudott adni halálának, áldozatvállalása miatt vált örök példává. Kivégzése előtt írt nyilatkozatának utolsó szavai, szenvedésének felajánlása is ezt bizonyítja: „Bárcsak halálom lenne az engesztelés mindenki másért; bárcsak én lennék egyedül, aki az enyémek kis vétkeiért vérével fizet; s ebből virágzana ki az enyémek java és üdve!”