Morse munkásságát a progresszív rockstílus határozza meg. E műfaj képviselői elutasítják a popzene korlátozásait, műveiket figyelmes hallgatásra szánják, így a koncertre látogatók nem könnyed felüdülésre, hanem igényes zenehallgatásra számíthatnak. És nem is kell csalódniuk! Az ötvenegy éves zenész teljes természetességgel érkezik a színpadra. Nem érezhető rajta semmilyen sztárallűr, a megjelenése is egészen hétköznapi. Ám amikor elkezd játszani, pillanatok alatt magával tudja ragadni a közönséget.
A koncert első felében korábbi lemezeinek dalait mutatta be. Zseniálisan bánik mind a gitárral, mind pedig a billentyűs hangszerekkel, és lemezein maga játssza fel a szólamokat. Koncertek alkalmával azonban erre természetesen nincs lehetőség, így fiatal zenésztársainak is alkalmuk nyílik a kibontakozásra. Ami főként azt jelenti, hogy követik Morse aprólékosan megkomponált műveinek dallamait. A zene rendkívül változatos: a lágy hegedűszólót hirtelen kemény rockhangzás követi virtuóz riffekkel, majd újra csöndesre váltanak.
A koncert második felében a zenekar szünet nélkül eljátszotta az új lemezt az első hangtól az utolsóig. Az első felvonás innen nézve csak bemelegítésnek hatott, hiszen a Testimony 2 (Második tanúságtétel) nagyon tudatosan felépített zenei anyag. Morse közben kitárta előttünk hitének minden érzelmi rezdülését, amelyben egyaránt jelen van az öröm és a szenvedés, a csúcspontok és az elmélyülés. A legmeghatóbb pillanatokat az a dal szerezte, amelyben kislánya születéséről énekelt, akiről kiderült, hogy nyitott szíve van. A család nem tudott mást tenni, mint könyörögni az Úrhoz. A gyermek végül meggyógyult, és Neal úgy érezte: attól kezdve nem énekelhet másról, csak Isten szeretetéről. A dalok hangjai révén minket is végigvezetett ezen a lelki úton, és mi vele sírtunk és örvendeztünk. A szívünkben pedig megjelent valami, ami több, mint a zene – miközben vele énekeltük: „Csak hullik a hó a kegyelem utcájára…”
