A domboldalról lezuhog harmincöt hófehér angyalka



Balról brokátvörös a hegyvonulat mögé zuhanó nap fényétől fölvert este, emitt a reflektorok aranyba mártják a magyarpolányi kálvária előterét. Szakrális hely ez, mondja Paksi Zoltán diakónus, az egyik ajkai gimnázium történelemtanára. „Ennek tervezték annak idején a ciszterci szerzetesek.” A templom 1761-ben, Szent László tiszteletére épült, a kálvária ugyanebben az időben, tetején a kápolna a XX. század elejéről való. Díszletnek a táj szolgál. „A tér egykor két falu határán áll, a közösség egyesítése céljából építették éppen ide a templomot.” A dombok felé Németpolány, lefelé Magyarpolány feküdt, s 1900-ban egyesítették őket Magyarpolány néven, bár lakói között mindig is a svábok voltak többségben. „A történelmi időben is szakrálisnak érezhetjük azt a folyamot, amelynek magunk is részesei vagyunk – folytatja Paksi Zoltán –, aligha lehetne alkalmasabb tér-idő metszetet találni a passió bemutatásához. A megmaradás helye ez, jelképe a polányi közösség mindenkori túlélésének.”


Ha lenyomunk egy ásót – mutat az elmúlt napok esőitől zöldellő fűre –, néhány centiméteres a termőtalaj, alatta minden agyag. „S ezek az emberek ennyire mostoha körülmények között is kultúrát teremtettek, mindig megéltek szorgos munkájukból, szívósságukból.”


S folytatódik tovább a főpróba, ismerős szentírási jelenetek játszódnak előttünk; ki hívő, ki nem hívő, senki nem kérdezi.

Elsősorban művészi, s nem vallási esemény részesei vagyunk – „bizonyos szakralitással – magyarázza Paksi Zoltán. — De a transzcendensre való nyitottság minden ember sajátja. Ezért van a darabnak vonzása; megragadja a lelket, katartikus hatást gyakorol…”
 
Megszólal a harang a toronyban. Színház ez vagy valóság? Mert sokféle érzés, már-már legendává merevedve, keveredik itt.
A Tarka Kakas vendéglő a falu közepén, a templomdomb alatt várja vendégeit. A történet így szól: Keresztes János, Jézus alakítója, fehér öltözékében ült az egyik asztal mellett, teáját szürcsölgetve. Egy másik asztalnál a Padragkúti Férfikórus egyik tagja, Kerschner István múlatta az időt megszokott társaságával. A passió próbájára vártak, közben kitöltötték heti lottószelvényüket.

Kerschner, aki a darabban a Jézus által látóvá tett vakot játssza, szerepátélésének engedve így szólt a színészhez: „Hadd tegyük rád a kezünket, hátha szerencsét hoz.” A mindenkivel készségesen viselkedő, immár szerepére ráhangolódott Keresztes János engedett a kérésnek. A lottózók ráhelyezték tenyerüket a ruhájára, majd kitöltötték a szelvényt. A bulvársajtó egy hét múlva szalagcímben hozta: a polányi passió Jézusának jóvoltából egy polányi társaság megütötte a lottó főnyereményét. Főnyeremény nem jutott Kirschneréknek, de tisztességes summához jutottak. És szerencséjük által a passió kivételes népszerűséget nyert a képtelen hírekre éhes sajtó jóvoltából.


Jézus, azaz Keresztes János korábban a veszprémi Petőfi Színház tagja volt. 2001-ben Tömöry Péter, a színház akkori művészeti vezetője felkérte a szerepre, melyet korábban, másféle szövegkönyvvel, másféle rendezésben már játszott Magyarpolányban. 1993-tól kísérleteztek a passiójátékkal a faluban, de akkoriban még kívülről jött színészekkel és szereplőkkel. A ma látható mű 2001-ben, helyesebben attól kezdve formálódott, János kivételével helybéli szereplők részvételével. S ez a passiójátékok egyik lényeges jellemzője: a helyi közösség tagjait vonják be. Így működik ez Európa más részein is, ahol már régebbi hírnévre tettek szert a passiójátékok. Magyarpolány 2001-ben lépett be az Európai Passió Szövetségbe. Ekkor kérték fel a veszprémi színház frissen kinevezett művészeti vezetőjét, Tömöry Pétert a rendezésre, akinek egyetlen kikötése volt: a darabot a település lakói, barátaik és a környékbeliek adják elő, de a főszereplő hivatásos színész legyen.


Tömöry Pétert elsősorban költőként ismerik, de rendező és műfordító, hosszú évek óta a bonni Euro-theater művészeti vezetője is, s végül is a passió hozta haza az eredetileg Erdélyből származó művészt. A polányi passió – keresem a hasonlóságot más szenvedéstörténetekkel, akár a csíksomlyói misztériumjátékokkal – nem nagyon hasonlít egyikre sem.


„Színházi rendezőként – nem hivatásos színészekkel – szerettem volna életre hívni a legnagyobb tartalmú előadást. S ez a kettős tény hatással volt a darab megírására. Az evangéliumi szövegeket vettem alapul. Református vagyok, a veszprémi templomban hallottam a következőt: »Ha hiszitek, amit nem láttok, meglátjátok, amiben hisztek.«”


Ezen gondolat köré „gyúrta” az evangéliumokban található mondatokat, s vált a szöveg önálló színházi alkotássá. A felhangzó dalokat is Tömöry Péter írta, a zenét a délvidéki zeneszerző, Bakos Árpád formálta meg a Kárpát-medencei dallamvilágra támaszkodva.

Az író-rendező megismerte Magyarpolány lakóit, s „testre szabva” alakította az egyes szerepeket. Hatan kezdték el, ma százharminc „színész” éli meg – mindenki a maga belső világa szerint – a „játékot”.

„Tömeges lelkigyakorlatnak tekinthetjük… –
mondja Tömöry Péter – nem kérjük számon a nép szereplői közül, miért nem jöttek esetleg próbára… bárki beállhat, s el is távozhat. Ez utóbbi nemigen fordul elő. Áhítat tartja össze az embereket, mintha megérintené őket a pünkösdi lényeg.”

Jézus, miután a farizeusok elé hurcolták a bűnös asszonyt, fölveszi a földről a követ, s a nézők felé nyújtja: „Az vesse rá az első követ…!” Drámai csönd. Van-e, aki elveszi?!


Keresztes János szelíden mosolyog. „Véletlennek tekinthető, hogy én játszom Jézust. Tíz évvel ezelőtt megtanultam egy szöveget, mint bármely más szerep esetében. Úgy gondoltam, értem a mondanivalót, tisztában vagyok a szereppel, amelyet alakítanom kell. S aztán, ahogy teltek az évek, mindjobban belemélyedtem ezekbe a mondatokba, s éreztem: egyre kevesebbet tudok róluk. Olyan mélységeik vannak bennük, amelyeket talán soha nem értünk meg.”


Keresztút kísérte régebben – nem is olyan régen is még – a falu életét. Erről beszélgetünk Polt Rita polgármesterrel, aki „egyébként” a Corvinus Egyetem oktatója.


„Súlyos megpróbáltatást jelentett a falu életében az 1948-as kitelepítés. Kétszáz családot, hatszáz embert űztek el szülőföldjéről, részben a későbbi NDK területére, illetve országon belül telepítették ki őket.”


S a falunak még szerencséje volt – lám, mennyire viszonylagos a történelmi szerencse –, 1947–48-ban ugyanis hatalmas tífuszjárvány pusztított Magyarpolányban, „ezért sokáig nem nyúltak hozzánk. Ezért telepítettek ki »csak« ennyi embert.”

A látogató számára azonnal szembeötlő a tisztaság, a rendezettség. Apai ágon Polt Rita is magyarországi német származású. „Gyerekkoromban természetes volt, hogy nagyanyám még sváb népviseletbe öltözött, az utcán még hallani lehetett a sváb szót – ma már csak a legidősebbek őrzik ezt a tudást.”

Magyarpolány általános iskolája német nemzetiségi iskola. Erre épül az alapfokú művészetoktatási intézmény, melyet Csabai Tibor grafikusművész alapított – piros-fehér római tógában nemsokára Poncius Pilátus. Mintegy ezeregyszáz gyerek tartozik a térség településein a művészeti iskolához, ahol néptáncot, színházdrámát, kerámiamesterséget tanulhatnak.


A közel ezerháromszáz lelket számláló faluban, a jelentős betelepülés ellenére – ma már szinte értelmiségi helységnek tekinthető Magyarpolány, képzőművészekkel, tanárokkal, mérnökökkel, orvosokkal, egyetemi oktatókkal – csökken a születendő gyerekek száma, de a felújított iskolába szeptembertől annyi gyermeket hoznak a környező falvakból, mint ahányat helyben írattak be.


„A svábok vigyáznak a környezetükre. Tavaly már csak hetven-nyolcvan ember jelentkezett a kisebbségi népjegyzékbe, az etnikai gyökerek lassan eltűnnek, de a sváb szellem, mentalitás megmarad, s ez hatást gyakorol másokra is.”


Aztán a passió élménye kerül szóba. „A gyermekeimet, amióta elkezdődtek a próbák, alig látom. Kilenc- és tízévesen minden délután ott vannak a templomdombon.”


Kisebbik leánya éppen vasárnap volt elsőáldozó. „Estefelé ültünk az asztalnál, és beszélgettünk. Azt mondta a lányom: anya, olyan szép volt a mai nap. Nem azért, mert szépen megfésülted a hajam meg nagyon szép volt a ruhám, valami más miatt, nem tudom megmagyarázni, de annyira jó érzés volt…”


A nagyobbik lány már a „nép” tagja, a másik „angyalka”, s nem szeretne kikerülni ebből a szerepből.

„Lesütött az Isten napja, fényét ontja Júdeára, hozsánna! Az ország apraja-nagyja Jézus csodás nevét áldja, hozsánna!” – kántálják a templomdombon.

A darab kilép a hagyományos passiójátékok kereteiből: a csodatételekkel kezdődik, s a feltámadással végződik. Nincs ácsolt kereszt, emberkereszten feszül meg Jézus – emberkereszten, rajtunk, a mi életünkön, s ahogyan Tömöry Péter mondja: „Nemcsak a szenvedést látjuk, hanem a szenvedés általi megváltást, megújulást, a hitben való megszépülést is…”

Kilyénfalvi Ödön (Nikodémust játssza) a magyarpolányi német nemzetiségi énekkar társadalmi vezetője, a művészeti vezető Lukács Andrásné énektanár, karvezető.

Sebe István
, a Polányi Passió Egyesület elnöke „a főgonosz, Kajafás”, aki rafinált módon ráveszi Pilátust a farizeusok által szándékolt elítélés kimondására és végrehajtására. Az egyesületről mesél, amely a semmiből indult, s ma már meghatározó a településen, de azon túl is. Jó idő esetén költségeik hetven–nyolcvan százalékát fedezik az eladott jegyek – a faluból mindenki ingyen játszik. Mint egyikük mondja, nekik a szereplés a honorárium. „A lelkük hozza ide őket, szerepem ellenére vagy azzal együtt olyan pillanatokat, olyan érzéseket élek meg én is, amelyek a történet részesévé tesznek…”, mondja Sebe István. „Bűnben fogantatott, vétkező az ember, de a bocsánatot Istentől nyeri el, Isten kegyelméből, szent szövetség által az Isten fiával” – hangzik fel az előadásban, mintegy a korábban mondottak magyarázataként. Aki kezdetben angyalka volt, mára gyermeket szült, s már vele éli meg a passió folytonosságát. „Előadás ez? Igen…” – néz rám az ifjú hölgy karján ülő gyermekével –, …de nem lehet csak előadás”, és rámosolyog a kicsire.

Pünkösd közeledtével a faluban egyre több szakállas férfi tűnik fel. Készülnek a passióra. A próba hetében passiószünetet rendelnek el az iskolában.


„A hitre is nevelődni kell”
– Tömöry Péter lassú szóval körülnéz, felesége, a szobrász Lőrincz Melinda az angyalkákat gardírozza éppen. Az általa tervezett ruhák, a színek, de a darab egyes jelenetei mind képzőművészeti alkotások. A rendező csöndben figyeli a próbát. Néha egy-egy intés, gesztus… „Elszorul a szívem, amikor a végén János – szóval Jézus – int, s a domboldalról lezuhog harmincöt hófehér angyalka, és letérdepelnek a tér közepén, Jézus köré. Aki ezt látja, érzi és tudja: ezt a passiót senki és semmi nem tudná elvenni tőlük – a felnövekvő angyalkák úgy viszik tovább ezt az élményt, hogy később már nem hiányozhat az életükből.”


Fényképezte: Cser István