Szükség esetén…

Az egyéni szolidaritáson túl is létezik válasz erre az igényre: ilyen a házi segítségnyújtó szolgálat, melynek munkatársai elsősorban napközben állnak rendelkezésre. De mi történik akkor, ha váratlan gond merül fel, ha például éjszaka vagy hétvégén van szükség valakire? Több mint egy évtizede jelent meg Magyarországon a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás. 1998-ban kezdte el modellkísérletét a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Néhány év alatt nagy siker koronázta a külföldi tapasztalatok alapján meghonosított módszerüket, melyet ma már magában foglal a szociális törvény, és emellett az ő tevékenységük vált itthon a hivatalos mintává. Egy rádióhullámokkal működő kis készülékkel jelezhetnek az idősek, ha segítségre van szükségük, s biztosak lehetnek abban, hogy ezután hamarosan megjelenik náluk a szeretetszolgálat heti rendszerességgel egyébként is jelentkező gondozónője vagy valamelyik munkatársa, aki a segélykérő számára szintén ismerős. Ez utóbbi azért is fontos, hiszen a kiszolgáltatott emberek nemegyszer bizalmatlanok az idegenekkel szemben. A személyes beszélgetés során derülhet ki, hogy valójában mi a probléma, nincs-e szükség például orvosi segítségre. Ilyenkor természetesen egészségügyi szakemberhez fordulnak. A főváros III. kerületében és Győrött működik a máltaiak szakszolgálata, melynek fővárosi felelőse, Morva Emília szerint sajnos erre a területre is egyre inkább betolakszik a piaci szemlélet. Ez persze korántsem kedvez a segítői munkának. Az üzleti alapú szolgáltatóknál például elterjedt a könnyebb út választása: sokszor csak telefonon tartják a kapcsolatot a gondozottakkal, így próbálva kideríteni, hogy talán „nincs is olyan nagy baj…”, pedig ez nem helyettesíti érdemben a személyes jelenlétet. A szakszolgálat elindítása és szakmai elfogadtatása után az állami költségvetési támogatás elnyerése volt a következő lépés. Mára sajnos ez is hátrányosan változott, 2010-től ugyanis a házi szociális gondozás kikerült az önkormányzatok kötelező feladatainak köréből, és csak pályázati úton biztosítható valamennyi anyagi segítség a jelzőrendszer működtetésére, ami jelentősen megterheli a szeretetszolgálat saját forrásait. Persze szükség volna bővítésre, a szolgálat kiterjesztésére, de ez önerőből lehetetlen. „A Málta” a III. kerületben jelenleg hetven idős ember ellátásáról gondoskodik a jelzőrendszer segítségével, de emellett más városrészek diszpécseri feladatait is elvégzik. Tizenegy hivatásos gondozónő mellett önkéntesek (köztük férfiak) is részt vállalnak ebben a munkában. Mindenkihez átlagosan öt-hat kliens tartozik, akivel rendszeresen találkoznak. Van, akinek csak délután vagy hétvégén van szüksége az így biztosított „távügyeletre”, hiszen a családjával él, és éjszaka már nincs egyedül. Morva Emília a sokszor embertelennek kikiáltott technika és a nemegyszer okkal hiányolt személyesség összebékítésével létrehívott szakszolgálat lényegének érzékeltetéseként meséli: védenceik között van olyan idős ember, aki ugyan egyszer sem kért tőlük segítséget, de amikor javasolták neki, hogy mivel láthatóan nincs rá szüksége, adja le a jelzőkészüléket, tiltakozott: hadd maradjon nála, hiszen számára a segítségkérés puszta lehetősége is biztonságot jelent…