„Szómmal az Úrhoz könyörgök…”

Akik nem értékelik megfelelően a szóbeli imádságot, három érvvel szokták alátámasztani álláspontjukat. Egyrészt kifejezetten haszontalannak mondják a szóbeli imát, mert Isten úgyis az ember szívét nézi, és nem a „sok szavunkért nyerünk meghallgatást” (Mt 6,7). Másrészt ártalmasnak is tartják, mondván, a megfogalmazott és kimondott szó akadályozza a lélek felemelkedését Istenhez. Végül arra hivatkoznak, hogy maga az Úr tiltotta azt meg, mivel rejtekben kell imádkozni. (Világos, hogy ez az utóbbi érv a Szentírás egyoldalú, kiragadott értelmezéséből fakad.)


Biztos, hogy ezen a téren különbséget kell tennünk a közösségi ima és az egyéni imádság között. Az előbbinek feltétlenül szóbelinek kell lennie, hiszen itt az azonos szándékkal összegyülekezett emberek tevékenységéről van szó. Lehet ez jámbor ájtatosság, lehet az egyház hivatalos és nyilvános istentisztelete is, de mindenképpen szavakban megfogalmazott és kifejezésre juttatott imádság. Az utóbbinak viszont nem kell szükségszerűen szóbelinek lennie, és nem is csak az említett evangéliumi tanítás alapján. Ugyanis tudnunk kell az imádság többi válfajáról, a gondolatban kifejezett és cselekedetként felajánlott imádságról is. Vagy gondolhatunk az olyan esetekre, amikor nincs módunk szavakkal imádkozni, mégis kapcsolatban akarunk lenni Istennel.
A szóbeli imádság nagyon alkalmas eszköz az ájtatosság felkeltésére. Nem véletlen, hogy minden szertartásunk elején a „szokásos kezdet” azzal zárul, hogy hangosan buzdítjuk egymást az imádságra. Sőt, háromszorosan is elmondjuk, egyre bővülő formában, hogy „jertek, imádjuk magát Jézus Krisztust, a mi királyunkat és Istenünket!”
Csupán arra kell vigyáznunk, nehogy puszta formalizmussá váljon szóbeli imádságunk: az ajkunk mozog, a szánk kiejti a szavakat, de a gondolatunk egészen máshol jár, szívünk pedig távol marad Istentől. Próbáljuk meg inkább egész egyéniségünket beleadni az imánkba!