Szinódus után az új evangelizációról

„Senki sem adhat másnak olyat, amivel ő maga nem rendelkezik!” – hangzott el számtalanszor a szinódus során az ősi teológiai alapelv. Az evangélium hirdetőjének élő kapcsolatban kell állnia Jézussal, és minden erejével törekednie kell az egyre tökéletesebb megszentelődésre. Az út, amely a felnőtt ember számára a hit és a megtérés első döntésével mint a Krisztusban való élet alapjának lerakásával kezdődik, valójában soha nem ér véget: az isteni szeretet egyre teljesebb megtisztulásra és tökéletességre hív. Ráadásul hitünket és tisztaságunkat a saját lelkünk mélységeiből és a külvilágból érkező számos kísértés és különféle próbatételek közepette kell megőriznünk. Az evangélium hirdetője tisztában van azzal, hogy életének legkisebb választásával is a világosság vagy a sötétség között dönt. A szinódus záródokumentuma bátran beszél jóról és rosszról, s a kettő közötti világos különbségtétel fontosságáról: „A jó és a gonosz, a hit és a félelem összeütközésének ősi és intenzív drámáját úgy kell bemutatnunk, mint a Krisztushoz szólító megtérésre hívás lényeges hátterét és összetevőjét. Ez a küzdelem mind természetes, mind természetfeletti szinten folytatódik. »Mert szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet, és kevesen vannak, akik megtalálják« (Mt 7,14).”


 

Egyik legmeghatározóbb szinódusi élményem az volt, ahogyan megtapasztalhattam a jelen lévő főpásztorok alázatosságát, egy új, mélyebb megtérésre való nyitottságát, amellyel valamennyiünknek példát adnak. Ismét a záródokumentumot idézem: „Számos püspök beszélt a szentségben való megújulás szükségességéről a saját életére vonatkozóan, hogy az új evangelizáció igaz és hatékony munkásai lehessenek. Az új evangelizáció megkívánja a személyes és a közösségi megtérést, az evangelizáció új formáit és a pasztorális rendszer megújítását, hogy képesek legyünk elmozdulni a puszta fenntartás pasztorális struktúrájától egy valóban missziós pásztori alapállás felé. Az új evangelizáció hiteles pásztori megtérés irányába vezet bennünket, olyan kezdeményezésekhez, amelyek segítenek kiértékelni és megváltoztatni az olyan pasztorális tevékenységeket, amelyek már nem felelnek meg a mai korban az evangélium követelményeinek.”

Az itt említett „pásztori megtérés” fogalma magában rejti a vezetők személyes megtérésének igényét, ugyanakkor azoknak a pasztorális tevékenységeknek és struktúráknak a megváltoztatását is, amelyek nem működnek többé, nem hatékonyak az emberek elérése szempontjából. Figyelemre méltó az a megfontolás is, hogy ma már nem elegendő működésünk „puszta fenntartására” törekedni, egyszerűen korábbi módszereinkben bízva. A gyorsan változó társadalmi közegben ez mindenképpen lassú, de biztos erózióhoz vezet, hosszabb távon pedig akár templomok bezárásához.

Az új evangelizáció egyik alapgondolata, hogy minden pasztorális tevékenységünket újra kell gondolnunk a kívülállók megszólítása szempontjából. A megtérés görög szava, a metanoia jelentésárnyalatai között ott van az újragondolás, az új felismerésre ébredés is. Az az esemény, amikor Isten szemével kezdjük látni életünket és szolgálatunkat. A Szentlélek pedig, a megtérés Lelke nemcsak világosságot ad ehhez, hanem új kreativitást és bátorságot is, hogy meghozzuk a szükséges döntéseket.