„Új stílusra való törekvés jellemzi napjaink művészetét is, és ez az, ami megkülönbözteti képírásunkat, szobrászatunkat, építészetünket minden idők artisztikus életétől. Sőt azon a ponton vagyunk, hogy nemes mesterségek evolúcióit már nagy rétegek veszik át ízlés alakjában. És ez fényes elégtétel azoknak az igaz, nagy és jó embereknek, az érzések és kedély hitvallóinak, kiket, mint cégéres világbolondítókat, az útfélre akartak kikötni.
Minden megindultság nélkül nézem tehát a közelmúlt lehanyatló, elaggott művészetét. Kedélye, naivitása sohasem volt, és ezért a tudással akarta erősíteni magát: ebből kifolyólag szükségszerűen az okoskodás, fontoskodás, bölcselkedés területeire tévedt. A gondolkodást: az érzések levezető csatornáját, instrumentumát összetévesztette a tartalommal. Hibátlanok akartak lenni, és így kisiklott kezeik közül az emberi. A természettől való örökös konkurenciában kopizálókká lettek. Így erőtlenedett el a talaj, melyen virágok sohase nyílottak. Most már az ízléstelenség mérges ködfelhője fekszik rajta. Friss levegőre lett szükség” – olvashatjuk a fenti cikkben, mintegy ráirányítva a figyelmet a XIX–XX. század jeles alkotójára, aki Rippl-Rónainál csupán néhány házzal született odébb a mai Zárda utcában.
A kiállítás hangsúlyos képekkel indul. A keszthelyi Helikon Kastélymúzeumból került fő helyre a nagybátyjáról, Vaszary Kolos hercegprímásról 1907-ben festett képmása, középütt a Magyar Nemzeti Galériától kölcsönzött Bibliai jelenet látható 1836-ból, mellette pedig az 1891-ben készült Virág Benedek – egy portré a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum lenyűgöző gyűjteményéből. Az emlékkiállításon bemutatott művek e három helyről érkeztek, hogy átfogó képet adjanak az életmű egyes szakaszairól.
Géger Melinda művészettörténész így összegez:
Vaszary az egyetemes kultúra igényével, de kritikát is megengedve veszi tudomásul az új idők jelenségeit. Kapcsolatfelvétele a nyugati kultúrával a modern, válságokat is megélő ember útkeresése. A nyugati művészettől nem félti a magyart, amiben erőt, izzó temperamentumot, színes képzelőerőt és kritikai képességet lát. Egyike legmodernebb festőinknek, aki tanítványainak adta tovább az emberi szellem révén kibontható művészi szabadságot és teljességet. Munkássága a magyar festészet változásokkal teli időszakára esett; a művész a kiegyezés évében született, megélte a Monarchia virágkorát és felbomlását, benne az első világháborút, majd az utána következő évtizedeket. Életét az a korszak határozta meg, melynek során a feudális Magyarországból egy modern európai állam jött létre. Ezért válhatott a képzőművészet területén a változások hiteles hírnökévé és közvetítőjévé. Széles érdeklődési köre, műveltsége a századforduló új értelmiségévé avatta. Művészi világképe a nagy múltú európai, humán polgári tradíción alapult. Festői munkássága a nyugati művészettel való találkozás különleges magyar megoldása. A nyugati hatás nem csak külsőségek átvételében valósult meg; az egymásnak feszülő irányzatok sűrűjében a művész mindig az új kort hitelesen kifejező nyelvezetet, a stílusok hátterében megbúvó elvi indítékot kereste.
A budapesti és müncheni tanulóévek után tett párizsi utak nyitották fel Vaszary szemét a korszerű művészetre. Hazai hírnevét és első sikereit is modern, szecessziós szellemű alkotásaival alapozta meg. A naturalizmus helyett egyre inkább a látványon felülemelkedő, nagyobb szellemi távlatokat nyújtó szimbolikus kifejezésmód vonzotta. A századelő ikonográfiájának tipikus képi motívuma, a szunnyadó, illetve kirobbanó érzékiség nőalakokkal történő ábrázolása Vaszarynál is nagy hangsúlyt kapott. Szereplőit eleinte mitikus-mitológiai kontextusban, majd az 1900-as évek elejétől inkább zárt, otthoni miliőben helyezte el. Jellegzetes aktos enteriőrjeinek fő motívumhordozója a derengő fény által megvilágított női figura, ahol a környezet részletei mellékessé váltak. A századvég démonikus végzet asszonya típusa Vaszary képein megszelídül: egyszerű öltözködés, fürdőzés vagy éppen kézimunkázás, varrogatás közepette ábrázolásuk szolid, bensőséges hatású. A testre irányuló gyengéd megvilágítás kiváló alkalmat adott Vaszarynak a gyengéden érzéki bőrfelületek, testhajlatok rózsaszínes-gyöngyházas tónusainak megfestésére.
E sejtelmes képek fő modellje felesége, Rosenbach Mária, Mimi volt. S hogy a szerelmen és a házasságon kívül mit köszönhet még a művész a tekintélyes múltra visszatekintő rétsági főszolgabíró lányának?
– 1905-ös spanyolországi tanulmányútja után gyakran megfordult Rétságon, a család birtokain és Pusztaszántón, ahol Mária a nyarat töltötte, de a népi tematikát feldolgozó szolnoki művésztelepre is gyakran ellátogatott – mesélt Vaszary életéről a művészettörténész. – A nógrádi táj és emberek, valamint a vidéki élmények ihlették a festő számos paraszti életképét, amelyeket a belterjes női világgal párhuzamosan festett. A népi életképek jellegzetes karaktertípusai a kirobbanó erőt, markáns férfiasságot sugárzó parasztlegények, de hozzájuk hasonló, monumentális méltóság árad a búcsúra induló parasztasszonyok alakjából is. A paraszti világ és a népművészet dekoratív formaértelmezését magas színvonalon használta fel iparművészeti munkásságában.
Jó példa erre 1899-ből egyik legismertebb kárpitja, a
Juhászbojtár, amely Kovalszky Sarolta szövőműhelyében, több példányban is elkészült. A századforduló után festett különféle képtípusaiban, aktos kompozícióiban, tájképeiben és életképeiben a zárt formák fokozatosan feloldódtak, a szecessziós körvonal helyét a fények által tagolt foltok, impresszionisztikus zsongás és az élet illékony kavargása vette át.
Ahogy végigsétálunk a különféle korszakokat felvillantó képegyüttesek előtt, érzékelhető, hogy az életmű a folytonos megújulás jegyében teljesedett ki. S ez nem is lehetett másként, hiszen – ahogy Géger Melinda fogalmazott – a XX. század első évtizedében az egymást rohamos gyorsasággal váltó új irányzatok kisugároztak a magyar művészetre: a nagybányai neósok vagy a Nyolcak megjelenése és Rippl-Rónai kukoricás korszaka egyaránt a Párizsból érkező fauve-os, kubista és expresszionista hatásokra reflektál. 1910-től Vaszary is az avantgárd művészet hatása alá került: különösen Matisse és a Nyolcak festőcsoport monumentális aktjai befolyásolták. A radikális váltás során festészetében az érzéki hatást intellektuális stilizálás és egyszerűsítés váltotta fel. A kontúrvonal felerősödése, a formák architekturális építettsége együtt járt az archaikus (egyiptomi, japán, asszír, indiai és görög) kultúrák felfedezésével. Az analitikus korszak összefogottságra, lényegre törő kifejezése, a folt és a stilizált vonal dekorativitása Vaszary későbbi, fekete és fehér alapos korszakaiban is meghatározó marad.
– Miként Mednyánszky, úgy Vaszary János is fő műveket felsorakoztató, önálló festői korszakot alkotott a háborúról – emelte ki a kurátor. – A művész az északi, galíciai hadszíntérről idővel a déli területekre került. Bár a balkáni világ tarkasága, egzotikuma megragadta, a zsánertematika teljesen hiányzik a képeiből. Háborús életképeit a korábban kikísérletezett tömör, lényegkereső látásmód határozta meg, melyben sötét kontrasztú, zord tájak foglalják keretbe a gyakran felülnézetben ábrázolt, nyüzsgő embertömegeket.
A Monarchia széthullásával a Rosenbach család birtokai elvesztek, Vaszaryék vagyona elúszott. A művész és felesége teljes anyagi bizonytalanságba került, amelyből Lyka Károly meghívása segítette ki őket. Vaszary a Képzőművészeti Főiskolán szerződéses tanárként taníthatott minimális díjazásért. A művész a nehéz körülmények ellenére sem adta fel festői függetlenségét. Liberális szellemű európai művészként és polgárként a nyugati kultúrával folytatott párbeszédet, és festményei mellett aktív művészetelméleti írásokkal kívánt hozzájárulni az ország szellemi újraépítéséhez. Újrafogalmazta művészetét, melynek alapját szenvedélyes lelkiállapota jelentette. Csendéleteiben, aktos kompozíciókban, színpadi és cirkuszi jeleneteiben gyakran jelenik meg a húszas évek divatos gondolata az egzotikus keleti és az élveteg nyugati kultúra ellentétéről.
A kiállítás rendezője arra is utalt: az ország nyugat felé nyitása felszabadulást jelentett Vaszary számára. Külföldi utazásai során különös kedvvel festette az emberekkel benépesített vízpartot. Számos tengerparti, olasz- és magyarországi nyaralóhelyen dolgozott, és vízparti inspirációit gyakran rögzítette friss, vázlatszerű gesztusokkal. A modern élet egyik jellegzetes helyszíne, a fürdő és a divatos fürdőélet, a sportoló és napozó alakokkal benépesített strand új megközelítést hozott munkásságában. A természeti elemek, a felhő és a víz síkjai víziószerű hátterét képezik a lendületes ecsetvonásokkal megteremtett mozgásképleteknek. A tájkép nem egy konkrét látvány képben való rögzítése, sokkal inkább az ember tudatváltozásainak tükre.
Vaszary művészetpedagógusként is ismert és elismert személyiség volt. Növendékei a közelmúltban egy szép albumot állítottak össze az emlékére.
„A hazai késő modernizmus generációja jórészt az ő köpönyege alól bújt elő” – írta egyik tanulmányában Révész Emese. Pedagógiai tevékenysége már az 1910-es években elkezdődött a Művészház Szabadiskolájában. Rippl-Rónaival és Kernstok Károllyal közösen olyan tanári gárdát alkottak, amelyet a határozott nyugati igazodás és a progresszív, polgári-nagypolgári értékrend jellemzett. 1920-tól Lyka Károly, a Képzőművészeti Főiskola kinevezett rektora a főiskolai reform jegyében hívta meg tanárnak Csók Istvánnal és Réti Istvánnal együtt. Az új oktatók, a konzervatív szemlélettel szembeszállva, hallgatóikat természet utáni tanulmányokra és a modern művészet megértésére tanították – mesélte Géger Melinda.
Ahogy hallgattam a művészettörténészt, felidéződött bennem egy, Szántó Piroskával készített beszélgetésem, aki Vaszary-tanítvány volt, akárcsak Bene Géza, Rafael Győző, Schubert Ernő, Szantrucsek Jenő, Emőd Aurél, Klie Zoltán, Heller András, de említhetnénk Anna Margitot, Barcsay Jenőt, Bálint Endrét, Gadányi Jenőt, Gyarmathy Tihamért, Korniss Dezsőt, Losonczy Tamást, Vajda Lajost vagy Beöthy Istvánt, Kemény Zoltánt és Vörös Gézát. Szántó Piroska szerint Vaszary egy angyal volt. Táncoló füstkarikák kíséretében mesélte: „Hóman Bálint, az akkori kultuszminiszter szemérmetlen dolognak tartotta azt, ha valaki aktot rajzol. Ágyékkötőket kellett feltenni az aktokra. Hallott már ilyent a XX. században?” – kérdezett vissza Piroska. „Mert mi nem. Vaszary és Csók nem voltak hajlandók engedelmeskedni. Azt mondták: inkább feladják a tanítást. Mi, Vaszary-növendékek felmásztunk a Köröndön lévő négy szoborra és valamennyire rátettünk egy »elülkötőt«. Vaszaryt, Csókot kidobták a főiskoláról, aztán engem is.”
(Vaszary János Színek, vonalak élete című kiállítása október közepéig látogatható.)
*
A Vaszary család kultúrtörténeti jelentősége különleges a magyar századfordulón és az azt követő évtizedekben. Kevéssé köztudott, hogy a Monarchia korának hercegprímása, Vaszary Kolos, Vaszary János festőművész nagybátyja, vagy az, hogy a magyar színházművészet és a harmincas évek magyar filmgyártásának sztárjai, Vaszary Gábor, János és Piroska a művész unokatestvérei voltak. A család története követi a magyar társadalomban lezajló változásokat. A falusi társadalomból a polgárosodás hullámának sodrában felfelé törekvő, részben paraszti, részben kispolgári képviselői a faluból a városba, majd a fővárosba költözve a modern nagyvárosi kultúra vonzáskörébe kerülnek. A két világháború közötti korszak „úri” középosztályának tagjai voltak, akik szellemi beállítottságuk révén széles spektrumon mutatták meg a magyar társadalom jellegzetes törésvonalait.
*
Tanítványok a mesterről
Barcsay Jenő: „Míg a többi osztályban (Rétinél és másutt) témákat kellett festékkel illusztrálni, mint például Ádám és Éva, tehát történést kellett megoldani, Vaszary törekvése az volt, hogy a növendékek minden hónapban oldjanak meg egy kompozíciós feladatot. Rétinél: Ádám és Éva, Vaszarynál: a vörös szín megoldása. A következő Rétinél: Káin és Ábel, Vaszarynál a kék szín megoldása és így tovább.
A színproblémák után téri és formai problémák, azután a mozgás, azután különböző formai megoldások kerültek nála sorra. Tény az, hogy míg a többi mesterek növendékeinek fogalmuk sem volt a színről, vonalról, formáról, térről, s arról, hogy mi a kép, mi a festészet, minket éppen ezek a dolgok érdekeltek.”
Hincz Gyula: „Tanterembe léptekor minden növendéke érezte, hogy egy nagy művész és nagy pedagógus lép elébük s érezte, hogy küldetésének teljes felelősségével van jelen növendékei közt. Modorában volt valami hűvös és tartózkodó, és valami rendkívüli gyöngédség. Mindenkivel szemben figyelmes és figyelmet keltő volt.
Vaszary János mint tanítómester teljes hitével az élő művészetre nevelte növendékeit, távozó növedékeinek meghagyván a haladás parancsát, a művészet tiszteletét és az etikus magatartást az alkotásaiban. A segítségért és a vezetésért köszönetet nem fogadott el: nem önért tettem, hanem a művészetért – szokta mondani végszóként az Epreskertből távozó növendékeknek.’’
