„Szeretnünk kell tanítványainkat”

A prépost-prelátus, apát oktatáspolitikai és módszertani tevékenysége hat területre terjedt ki: a jászóvári premontrei gimnáziumokra (Rozsnyó, Kassa, Nagyvárad, Gödöllő); a rendi hittudományi és tanárképzésre (Jászóvár, Budapest); az országgyűlés főrendiházára; az Országos Közoktatási Tanácsra; érettségi elnöki tisztére; publikációira.

Főpapi kinevezésétől, 1900-tól folyamatosan figyelemmel kísérte a rendi tanítás színvonalát: a tantestületeket havonta értékelő értekezletek tartására, jegyzőkönyvek írására, illetve félévente a tanulmányi előmeneteleket összesítő jelentések készítésére kötelezte. Rendszeresen látogatta a rendi gimnáziumokat. Tapasztalatait, javaslatait a tanári karnak, esetenként a káptalannak mondta el.

Oktatási-nevelési elveit minden alkalmat megragadva hangoztatta, s a pedagógusjelölteknek és az őket patronáló, vezető szerzetes tanároknak szánt Utasításokban (1912) foglalta össze. Ezek szerint célja „az intelligens fiatal nemzedéket vallásossá és erkölcsössé, a katholikus önérzetben erőssé, az emberszeretetben gazdaggá s hazafiságában önzetlenné” nevelni.

Vallotta: „Szeretnünk kell tanítványainkat mind egyformán és válogatás nélkül, legyenek erősek vagy gyöngék, szegények vagy gazdagok, egy vagy több talentummal megáldottak, és ez a szeretet kifogyhatatlan türelemben és szívjóságban nyilvánuljon mindenkor. (…) Az iskola nem javítóintézet. (…) Legfőbb szerepe van a tanárok mély vallásosságának. (…) Az érdemosztályozás a jutalmazásnak vagy büntetésnek legkényesebb, legtöbb tapintatot, bölcs megfontolást, atyai szeretetet és jóságot igénylő eszköze. Nem közönséges igazságszolgáltatásról van szó. (…) Elégtelen osztályzattal csak azokat sújtsuk, akik taníthatatlanok, akikkel szemben minden tanári szorgalom, minden buzgó jóakarat és pedagógiai ügyesség eredménytelen maradt. (…) A tanár a tanítandó tananyaggal (ne terhelje túl) tanítványait; keveset, de világosan és jól tanítson. (…) Minden tanár minden tanórára kellően elkészülve menjen; a tanítandó anyag minden részletét pontosan ismerje; alkalmazkodjék a tankönyvhöz; azon lehetőleg könnyítsen s ha kell rövidítsen; a leckét tollba ne mondja. (…) A jó tanítás nem közönséges mesterember- munka, hanem valóságos művészet, amely egész embert, paedagógiai meggyőződést, fegyelmezett gondolkodást és emberszerető jó szívet feltételez.” (A teljes szöveg az Egyháztörténeti Szemle 2010. évi 4. számában olvasható.)

A gödöllői premontreiek és munkatársaik teljes meggyőződéssel próbálják megvalósítani alapító apátjuk idézett pedagógiai alapvetéseit.