Karcagi varázslat: kenyér és iskola

Egyeztettünk a város vezetőivel, segítettek. Végigtelefonáltuk a testvérvárosainkat, Erdélyben Székelyudvarhelyt, a Délvidéken Zentát, Felvidéken Sárosfát. Kértük, hogy hozzanak az ott termett búza lisztjéből. Ezekhez hozzátettük a mi kunsági lisztünket, és elkezdtük a nemzet kenyerének próbasütéseit. Sikerültek, aztán a nemzeti ünnepünk előtti napon megsütöttük a nemzet öt és fél kilós kenyerét, amelyet ünnepélyesen átadtunk az önkormányzatnak. Természetesen nemcsak ezt az egyet készítettük el, sokat sütöttünk belőle, akinek kellett, adtunk. A nemzet kenyere szándékaink szerint az összetartozásunkat mutatja meg.



Mindennap elimádkozzuk, hogy „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, ez az életünkhöz, a hitünkhöz tartozik. Tiszteljük a kenyeret, annak ellenére, hogy ez a szemléletmód ma nem divatos. Ma sok gyerek dobálja a kenyeret. Hogy ez ne legyen így Karcagon, sok mindent tudunk tenni. A kenyérünnepünkön itt voltak a Szent Pál Marista Általános Iskola tanárai. Jövőre biztosan hozzák a tanítványaikat is – teszi hozzá Szatmári János.

Az iskolában a tanévkezdés előtti felfordulás ellenére nyugodt, derűsen mosolygó marista szerzetes, Rémi Véricel fogad. Tiszta, választékos magyarsággal mondta el rendje hivatásuk lényegét.



– 1990-ben jöttem Magyarországra – kezdi a történetet –, négy idősebb magyar és két fiatalabb spanyol rendtársammal. Győrben kezdtünk tanítani. Sikeresnek mondható évek után úgy gondoltuk, ideje egy önálló marista iskolát és mellé közösséget építeni. Útra keltünk, sokfelé kerestünk helyet, és itt találtuk meg Karcagon. Ternyák Csaba érsek úr sokat segített ebben.

Rémi testvér izeg-mozog a székén, körülöttünk a tanári kar pakol, ki bútort, ki könyveket. A szerzetes magabiztosan sorolja a tényeket: – Kétszázharminc gyerek jár az iskolánkba, amely két évvel ezelőtt még önkormányzati kezelésben volt, de visszaadták az Egri főegyházmegyének. Tavaly megkaptuk az iskolát. Azóta nevezik hivatalosan is Szent Pál Marista Általános Iskolának. A lakosságnak hetven százaléka, a tantestületnek pedig – az érsek úr jóváhagyásával – egyharmada református.

– Szeretem Karcagot – mondja –, jól érzem magam itt, a hazámban falusi gyerekként nőttem fel. Karcagban van valami nagyon különleges, tetszik nekem ez a hely.

Mielőtt körbevezet a valóban impozáns épületegyüttesen, ahol pontosan látszik, hogy a felújításra hatvanötmillió forintot költött a rend, megáll az iroda ajtajában: – Sok hátrányos helyzetű gyerek jár az iskolánkba. Szeretnénk rendes, jó iskolát csinálni. Nagyon fontos megtalálni annak a módját, hogy segítsük a jó képességű, okos gyerekeket. Támogatni akarjuk őket, hogy merjenek és tudjanak továbbtanulni. De közben természetesen foglalkoznunk kell a többiekkel is, akikkel sok gond van.

A hűvös iskolából a forró utcára kilépve elbúcsúzom Rémi Vériceltől. Hazafelé autózva összerakom magamban a karcagi varázslat képeit: magyar lovagok, a nemzet megszentelt kenyere, francia és katalán szerzetesek, gyerekek, akik majd nem dobálóznak a kenyerünkkel – ez nem valami művészfilm, ez a mai Magyarország, ahol a látszólagos össze-visszaság azt jelenti, a Teremtő jókedvében van. És sokkal biztosabban tudja a jövőnket, mint akár a karcagi kenyérsütő vagy a francia szerzetes. Ez nekem azt jelenti, maradunk itt, megmaradunk – hogy Cseh Tamás is mondjon valamit odaátról a karcagi csodáról.


Fotó: Dippold Pál