Fotó: Vermes Tibor
S bár használjuk őket, mi, Magyarországon élők nehezen értjük, hogy mit is jelentenek. Mit jelent például Kárpátalján egy, a tiszabecsi határtól 120 kilométerre fekvő, 3300 lelkes település 600 magyar lakója közül egynek lenni? Mit jelent olyan településen élni, ahol a gyermekek csak ukránul tanulhatnak az iskolában, ahol három felekezet egyikeként éldegélnek a római katolikusok, a magyarok? Milyenek valójában ezek a körülmények? Milyen egy olyan, magára hagyott vidéken élni, ahol nem lehet számítani az állami szolgáltatásokra? Milyen olyan környéken közlekedni, ahol a kátyús utakon húsz kilométert is csak több mint egy óra alatt lehet megtenni autóval, ahol nem jár busz vagy vonat, s ahol az utak állapota miatt jobb, ha az ember gyalog megy a boltba, mint ha biciklivel?
Milyen úgy betegnek lenni, hogy nincs megfelelő egészségügyi ellátás? Milyen úgy gyermeket nevelni, hogy a kicsiket „nem nagyon” vagy egyáltalán nem látja orvos? Milyen csípőficamosan felnőtté válni? Milyen úgy éveken át a legrosszabb tanulónak lenni az iskolában, hogy tizenéves korban kiderül: nem a gyermek értelmi képességeivel van probléma, csak a látásával? Milyen úgy gyermeket várni, hogy nincs védőnő, és senki sem mondja, hogy minden rendben van-e, és mire kell odafigyelni?
Újra és újra ismételgetnünk kell magunknak és másoknak is, hogy a szórványmagyarság ugyanúgy a nemzetünk része, mint az országunk határain belül élő magyarok. Hiszen kisgyermekként ők is magyarul mondják ki az első szavakat, magyarul beszélnek egymás között, magyarul énekelnek, álmodnak, és magyarnak tartják magukat. A különbség csupán annyi, hogy sokkal nehezebb körülmények között élnek, és veszélyben van a megmaradásuk. Egyre kevesebben beszélik a nyelvet, egyre szegényebbek, a megélhetés sokszor teljesen ellehetetlenül a magas energiaköltségek, az alacsony fizetések és nyugdíjak miatt. Egyre többen költöznek külföldre vagy Magyarországra, s egyre nagyobb a nyomás, hogy asszimilálódjanak. Egyre rosszabb az egészségügyi állapotuk, és mindezek mellett sohasem érezhetik igazán, hogy otthon volnának a hazájukban. Ott magyaroknak, nálunk ukránoknak mondják őket. Ott idegenek, nálunk külföldiek.
Fontos, hogy ne hagyjuk sorsára ezt a közösséget, és megtaláljuk a lehetőséget a segítségnyújtásra. A magyar Katolikus Karitász is számos programmal támogatja a határon túli, különösen a kárpátaljai magyarokat. Az orvosmisszió az egyik módja annak, miként lehet tenni valamit az emberek életéért, a közösségük megőrzéséért. A határon túliak megsegítését célzó többi programja mellett ezért indította el egy évvel ezelőtt a magyar Katolikus Karitász az orvosmissziót, amely a magyar kisebbségek megmaradásért, jobb egészségügyi állapotáért igyekszik tenni a beteg gyermekek kiszűrésével és kezelésével.
Amilyen szívszorító látni a sorsukat, az életkörülményeiket, és megtapasztalni a nehézségeiket, legalább ugyanolyan csodálatos érzés magyarként ellátogatni ezekre a településekre, és találkozni az ott élőkkel, elmenni a római katolikus templomba a vasárnapi szentmisére, ahol megindító tisztasággal és magyarsággal csendülnek fel az énekek a magyar anyanyelvű felnőttek és az ukrán iskolába járó gyermekek ajkáról.
Mély érzéseket ébresztett bennem az egyik vasárnapi szentmise, ahol közösen adhattunk hálát és imádkozhattunk a helyi magyarokkal, valamint az azon a hétvégén több mint száz gyermeket és felnőttet megvizsgáló orvoscsapat tagjaival. Sok szép pillanatot őrzök magamban azokból a napokból. Az egyik mindenképpen az, hogy Spányi Antal püspök a mise végén ezekkel a szavakkal áldotta meg a település magyar jövőjét jelentő gyermekeket: „Áraszd, Atyánk, áldásodat ezekre a gyermekekre, hogy amikor felnőnek, az emberek között mutatott jó magatartásukkal a Szentlélek erejének közreműködésével Krisztus tanúivá váljanak a világban, terjesszék és védelmezzék a hitet, Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.”
