Szerelemben a folyóval



Forrásától számítva 2888 kilométeren át kanyarog végig Európán. A folyók hosszát azonban nem a kezdetektől mérik, hanem a végponttól visszafelé: a beömléstől. Mert az eredet — nem csak a folyókkal van így — sok esetben kideríthetetlen. Ezért a Duna nulladik kilométerét jelző tábla azon a ponton található, ahol a sulinai ág eléri a Fekete-tengert. S folyásiránnyal visszafelé növekednek a számok.


   
2412 kilométer hosszan hajózható. Ám egyetlen nagyobb hajó sem teheti meg ezt az utat. Ezért vagyok szerencsésebb helyzetben én, aki kenuval járom, immár harminc esztendeje. A kenu elfér a regensburgi római kori híd zömök pillérei között. A nagy hajók számára ez az átkelési pont kettévágja a folyót.

A kenut illik hajónak nevezni; tiszteletet érdemel a törékeny jármű, amely ezer kilométereken s heteken át viszi utasát. A római hídnál, hajós, a jobb oldali átjárót válaszd, a többi nyílásnál dühödten forog-kavarog, vadul limányos a víz. És mindig figyeld a sodorvonalat. Ne akard legyőzni a folyamot; igazodj hozzá, szolgáld, s akkor ő is szolgál téged. A kenu perspektívájából látom – akarom látni – a Dunát, az én folyómat.


   
A mai Magyarországon 417 kilométer hosszan fut, s a kezdetektől a végéig 678 méter szintkülönbséget jár be. A„parti” ember – mert van a vizes ember és a parton élő – azt gondolja: ha vízre száll valaki, egyszerűen „leereszkedik” a folyón. Nem ismeri a folyó és a víz természetét. A vizes ember mosolyog az efféle laikus megjegyzésen, vagy összeszorítja a fogát, amikor Veliko Gradiste és Doni Milanovac között végiglapátolja a hatvan kilométeres távot, állóvízen, erős ellenszélben (kosavának nevezik), amely a tenger felől ered, s a Kazán-szorosban a kürtőhatás miatt még inkább fölerősödik. A sziklafalak között nem lehet kikötni – menni kell, majd Greben-foknál Balaton-szélességűre árad szét a folyó, balatoni viharhullámokkal. Hatnyolc kilométer a kikötésig? Délután két órakor érjük el a fokot, de már esteledik, amikor hajónk az ellenhullámzásban kifut a partra. S a vacsoránál akad, aki ijedten kap a tányér után, nehogy leessen a hullámzó asztallapról…


   
A Duna-stratégia kidolgozása Magyarország európai uniós elnökségének egyik lényeges feladataként jelent meg. Izgatottan vártam, vajon mit mondanak az „én folyómról”? Mit nem tudok még róla, mit nem ismerek? A kanyarokat, a hosszú egyeneseket, a víz alatti sziklákat Felső-Ausztriában, a kilométeres homokpadokat a román – bolgár szakaszon? A szeleket, a felhőket… a parton még ma is feltűnő szerb és bolgár mosóasszonyokat?
   
Ez a dokumentum másról szól. Nem tudom, pontosan miről, mert az efféle mondatok – „A Duna-régióban összeköttetést kell teremteni az emberek, az ötleteik, illetve a szükségleteik között” – nekem semmit nem mondanak. S egyre bágyadtabban folytatom: „Tovább kell fejleszteni a kitűzött célokat.”


   
Az ellenben igaz, hogy a XIX. század első felében sokkal jelentősebb volt a dunai hajózás, mint napjainkban. S rajnai hajózásom után állíthatom, valóban így van: „A dunai árufuvarozás legfeljebb 10-20 százalékát éri el a rajnainak.” A kenus persze örül ennek, nem szereti a nagy hajók verte hullámokat, különösen, ha a víz ritmustalanul löttyen innen-onnan, s nem lehet ráállni a hullámokra. Ugyanakkor a Duna elviselné a szállítást, Budapest közlekedésében a legszélesebb sugárút lehetne…
   
Örömmel tölt el az uniós okmány másik megállapítása. Európa politikusai végre felismerték: „Számos területének természeti szépsége egyedülálló.” A Duna-áttörés Kielheim előtt nagyszerű látvány. A folyó – évmilliós múltjában türelemmel –  átszerelmesedte magát a hegyek között. S ugyanezt tette az osztrák wachaui szakaszon, a dévényi szorosnál, a Dunakanyarban, lejjebb, Vaskapunál. S még mennyi-mennyi egyedülálló szépség. Hajós, köss ki Dürnstein városkánál, térj be egy árnyas heurigerbe – magyar tájon kisvendéglőnek nevezik.
   
A folyó, miközben ugyanaz marad, mindig más és más arcát mutatja: csillog, szikrázik, surrog a víz, odébb aláomlik, megint máskor észrevétlenül ölel körbe, mintha ott sem volna. A szárazföldön tikkasztó a hőség, a vízen enyhe fuvallat. S ami a parton gond, a vízen elenyészik vagy átalakul: mintha inkább elválna a valódi és a hamis, a lényeges és a pillanatnyi.
   
„Nincs a világon még egy olyan folyam, melynek partján ennyi főváros terülne el” – írja a dokumentum, s szerzői valóban jól vizsgáznak földrajzi ismeretekből. Fentről lefelé Béccsel kezdődik a sor, aztán Pozsony következik, majd Budapest, Szerbiában Belgrád, s ha a romániai Duna-csatornát is ide számítjuk (mennyi politikai fogoly élete, szenvedése vájta ki, mintha a víz is megkeseredne ettől), Bukarest is Duna-parti főváros. Több mint száz állandó híd ível át a folyón, a legtöbb a németeknél és az osztrákoknál, s valamennyi alatt elhajózva állíthatom, a mieink közt akadnak a legszebbek. Hát ha még a régi Erzsébet híd is állhatna! A szépségversenyt ő nyerné. De jönnek a modernek, a Megyeri híd harmóniájával száguld a magasban.
   
Múzeuma is van a folyónak évtizedek óta: az esztergomi kiállítás bevon a mellékfolyók világába is. Helikopterről látjuk az ország vízrajzi térképét, a műholdfelvétel még nagyobb távlatot nyújt a folyamról és vidékéről, tablókon a neves magyar vízépítő mérnökök
– ismerjük-e őket s nagyszerű munkájukat? Legalább nevük sorakozzék itt: Mikoviny Sámuel a XVIII. századból, Vásárhelyi Pál a XIX. század első felében, majd araszolva felénk az időben Beszédes József, Zsigmondy Vilmos, Sajó Elemér, Lampl Hugó. S ott a térkép, amelyet földi utazása nyomán emlékezetből alkotott meg Wolfgang Lazius osztrák orvos 1552-ben, s utána több mint kétszáz esztendeig ezt a térképet használták. Igaz, a Balaton fejjel lefelé került rá, a Duna meg keresztbeszeli Nyugat-Magyarországot.
   
II. József a halálbüntetést hajóvontatási kötelezettségre váltotta. Nem lehetett könnyű árral szemben húzni a hatalmas dereglyéket. A Vaskapunál százhuszonkét kilométer hosszú út gondoskodott a bal parton arról, hogy hajózási szünetben is továbbszállíthassák az árukat.
   
Beszédes József idején levágták a bogyiszlói Duna-kanyart (mennyire örülnénk ma, ha megvolna), de az anekdota megmaradt: a faúsztatók, akik először jártak erre, megreggeliztek a kanyar kezdetén a fogadóban, majd a gazda megkérdezte őket: mit kérnek vacsorára? „Ugyan, hol leszünk mi már akkor?”A fogadós elnézően mosolygott: „Ugyanitt.” Mert a víz egynapi járás után visszafordult oda.
   
S egy technikatörténeti érdekesség: a vízóra magyar találmány. Somogyi Adolf aszódi órásmester alkotta meg 1896-ban.
Néhány hónapja megint közbeszéddé tették a Dunára építendő hazai erőmű vagy vízlépcső tervét. Emlékszem, általános iskolás koromban – fél évszázada is van már ennek – már az asztali térképét is mutatták nekünk, hogyan néz majd ki a Duna-kanyar az erőmű megépítése után. S ma Pilismarótnál „öbölnek” nevezik az egyszer majd üzemvízi csatornának szánt medret. (Persze mindenki szemérmesen tagadja ezt.) A Duna-stratégia sem beszél erről, de annyit azért megjegyez – s ez érthető így, érthető úgy, tehát jól hangzó gumicsont –: fontos „a fenntartható energia használatának ösztönzése”.
   
Nálunk a vízerőmű építése vagy nem építése mindig politikai kérdésként vetődött fel. Még akkor is, ha szakmai szempontokra hivatkoztak. Én ma is ahhoz tartom magam, amit valamikor az 1970-es esztendőkben egy idős vízépítő mérnök mondott nekem Zebegényben. A hirtelen támadt vihar elől, amikor már a vízbe csaptak közelemben a villámok, partra menekültem, gondolván, a felfordított hajó alatt meghúzhatom magam. De valaki intett a közeli házból.
   
A vízépítő mérnökkel a Dunáról beszélgettünk. Elmagyarázta: „ha egy folyamra valahol gátat vetnek”, előbb-utóbb (fél évszázadban mérhető ez az idő) végig kell rakni gátakkal. Németországban és Ausztriában ma már szinte néhány kilométer sincs, ahol a Duna folyna. Tavak követik egymást, eltűnt a természetes part. A szlovákiai Bős meg áradás idején – csúcsra járatott technológiája szerint
– nyakunkba engedi a többnél is több vizet. Délen Belgrádtól áll a Duna: a százötven kilométerrel odébb lévő vaskapui erőműnél (immár három folyamzár épült ott) átlagos vízhozamnál harmincnégy méter a szintkülönbség. S még egy számadat: gondolnánk, hogy legmélyebb pontján (a Kis-Kazán alsó részén) több mint százötven méter mély a víz?
   
Szegény, meggyötört Duna. A most elfogadott stratégia persze a folyót elsősorban jelképnek tekinti. A tizenkilenc ország vízgyűjtő területén élő közel százmillió embert és sokféle nemzetiséget jelenti. Még Albánia és Lengyelország vizeinek egy részét is a Duna vezeti le.
   
A dunai konföderáció terve régi, történelmi (reális, nem reális?) sóhaj. A mostani dokumentum ennek mai lehetséges változatát körvonalazza. „A stratégia révén a régió egy igazán 21. századba illő, biztonságos és magabiztos régióvá válhat, Európa egyik legvonzóbb régiójává” – hangzik a vágyálom.
   
„2020-ra a folyami teherforgalom 2010-hez képest húsz százalékkal növekedjen” – olvasom. S tovább: „a folyami hajózást akadályozó szűkületek eltávolítása 2015-re”, hogy a két és fél méteres merülést elérő hajók is egész évben biztonságosan közlekedhessenek. Gyakorlati megoldásként mit rejt a szöveg? Ugyanakkor számos ponton megfogalmazza a múlt helyreállításának igényét, mintha fölismernék: múltunkban a jövőnk. „A Duna tápanyagterhelésének csökkentése annak érdekében, hogy a Fekete-tengeri ökoszisztémák az 1960-as szintre álljanak vissza.”
   
Mi mindent láttam évek során a folyón? Politikai rabokat őrző szigetet a bulgáriai Kozlodujnál, Romániából menekülő fiatalembereket a Kazán-szorosban, amint a sziklák tetejéről a vízbe vetették magukat, ezeréves bencés kolostort Bajorországban, ahol azóta főzik helyben a sört, munkatábort Mauthausennél, elsüllyedt szigetet (Adakale) a ma már nem létező Jugoszláviában, békésen kávézó passauiakat a Duna, az Inn és az Ilz hármas torkolatánál, a közelben Gizella királyné sírja, s mennyi sors, mennyi vágy, mennyi sóhaj, szó, remény… És surrog a lapát, mintha azt mondaná: ne hagyd abba!
   
Még, még: hajózz tovább! S ha majd megkomolyodom, vízpartra költözöm, mert a víz látványa mindig megőriz valamennyit a boldogságból.

 

Fotó: Elmer István