Megmentett kincs fogadtatása

A kényszerített hazudozásé! Szerencsére több volt a gondviselés. És acél-karakterű egyéniségek állták még a sarat, nem lehetett a szellem magaslatait megannyi rohammal sem a földdel egyenlővé tenni. És maga a föld is tiltakozott az erőszak ellen, a föld, amelyből „az ember vétetett”, s éltette messzi századok reménységét azzal, hogy a Teremtő napsugarat plántált minden kis részletébe…


   
Csupa fény volt az arca Erdélyi Zsuzsannának, amikor először találkoztunk az Új Ember szerkesztőségében, és – talán nem emlékszik rá – kérésemre elmondta valamelyik változatát annak az esti imádságnak, amelyre jó anyám gyerekkoromban tanított. Azóta is elevenen él bennem – palócföldi kiejtéssel: „Én lefekszek én ágyamba, mint Úrjézus koporsóba…”
   
A szóban lévő, Várhelyi Ilona segítségével szerkesztett impozáns kötet (több mint nyolcszáz lap) ezt a címet kapta Juhász Ferenc költői méltatása nyomán: …századokon át paptalanúl… Annak a benső történetnek középpontjába vezeti a gondolatot, érzést, amely mindenkor időszerű, főleg nehéz századokban, amikor „mások lakják földjeinket”. És ez nem csupán a valóban paptalan időkre vonatkozik, hanem a közelmúlt megrabolt időszakára, a jelzett vörös pecsétes diktatúrára is, mikor az egyház „lelkét” templomok falai közé szorították, papjait, híveit megfélemlítették. Szlovák pap költő sorai sirallnak a megnyomorításból: „Papjaid dióként hogyha hullnak, / töretlenül ki gyűjti össze?… / Az örök-ellen-sárkányfogaknak vettetnek étkül éheikre… / Ó, Lélek, mint adsz nekik vigasznak…” A vigasz a legbensőbb régiókból érkezett, amelynek ösvényei Isten ösvényeivel találkoztak. Sokszor dadogó szavak, kálváriás távlatok mondatták az imádságokat, a lélek legmélyebb rétegeiből feltörő, megőrzött (!) passiókat, Mária-siralmakat a költészet sokszor megdöbbentően új hangján, amelynek tónusa nemegyszer középkori himnuszoké, Babits írta e himnuszokról: a modern költészet szárnyuk alatt nőtt fel. Csupán egyetlen jelzés arról, hogy mint futnak időtlenül a teremtés megszentelt útjai, és elérik szakadékos „világok” hídjait. Mert ilyenek mindig voltak és lesznek…
   
1968. december 17-én Erdélyi Zsuzsanna, Lajtha László, a zeneszerző, népdalgyűjtő munkatársa egy ilyen „hídhoz” ért a kilencvennyolc éves „csodaagyú” Babos Jánosné Ruzics Rozália nagyberényi szőlőhegyi kis házánál. Mi volt ez a „híd”? Átadom a szót a krónikásnak, Zsuzsanna asszonynak: „Úgy tetszik, engem a mindenható nagy Úristen tartott a kegyelmibe! Ha nem így lett volna, most nem írhatnám le e sorokat 2011. január elején. Nem idézhetném föl az 1968. december 17–18-tól mind a mai napig végbement történéseket, amelyek az isteni gondviselés szándékából következtek be. Mindig úgy érzem, hogy – bár saját akaratom határozza meg tennivalóim sorát – valójában távvezérelt ember vagyok, akinek jelentős döntései mögött fölsejlik valami fenső erő”. A híd: az Erő. Várta a mindig fáradhatatlan gyűjtő-kutatót, tudóst és hitében hiteles keresztényt, aki valóban tudhatja: az Úr útjai nem a mi útjaink. Rozália néni elmondta azt az archaikus imádságot, amelyben Mária fiát keresi: „Keresem uccákru’ uccákra, / sehun sem találom, / Előtalálom Szent Lukács evangélistát, / Kérdem tőle: – Nem láttad-e szerelmes fiamat, az ártatlan Jézusomat?” Mindig megállok az olvasásban, ha ide érek: milyen idő-messzesigből jönnek ennek az ősi imádságnak „szerelmetes szavai”? Mint csillagok fényei, bármily jeges az űr. De kell-e kérdezni, amikor minden lélek a végtelenség része halhatatlanságában, és mindig a Centrumot keresi. Akár egzisztencialista filozófiai kérdés lehet, a lét értelmének népnyelvi megfogalmazása, amelyet átjár a Biblia sugallata, s nem lehet stiláris magyarázatot lelni erre az inspirációra. Olasztanárom mondta – miután elolvasta a szeretett nyelven az Újszövetséget: – Micsoda megfoghatatlan egyszerűség, s mégis micsoda mélység, szépség.
   
Forgatom e súlyosan-gyönyörű kötetet, cikkek, interjúk, esszék tömegét, s egyre azon töröm a fejem, ami Erdélyi Zsuzsannát megérintette. Ment azonnal Babos Jánosné imádságával a bölcs tudósokhoz. És folytatta: jegyezte, magnózta a továbbiakat országszerte, mert bizony új népköltészeti műfajt fedezett fel, amely annyira közel áll a Szóhoz, a teremtő, vigasztaló, megszentelő Szóhoz (az őskinyilatkoztatás szellemi érintéséhez). Így jellemzi a gyűjtő az archaikus népi imádságműfajt: „A maga nemében páratlan népköltészeti hagyomány, amely századokon át szinte teljes ismeretlenségben rejtőzött a népi emlékezet mélyén, és élt csöndben imádságként kisközösségi- családi gyakorlatban.”
   
Erdélyi Zsuzsanna a felgyűjtött „sok ezer imádság feltárását, majd műfaji, történeti értékelését, Kárpát-medencei és európai összehasonlító kutatását” elvégezte. Egyértelmű, hogy „e szöveghagyománynak nemcsak népköltészeti- esztétikai értéke van, hanem művelődés- és irodalomtörténeti jelentősége is.” És az a lelkiségtörténeti értéke-érdeme, amely a „paptalanul” is a legfontosabbra figyelő népi tudatban, meggyőződésben – vágyakozásban megimádkoztatta az értelmet és a szívet, amelyről jelt adnak a sok ezer „szövegtestben” még a pogány elemek is… Erdélyi Zsuzsanna a könyvben pontos tükrét mutatja gyűjtőmunkájának, minden fontos eseményt megír, őszintén „kódexeli” az egyház és az akkori államhatalom kötözködését, majd segítségét. Nem hallgatja el a neveket, mivel az értékfölfedezés, -mentés nem tűr elfogultságot, történetiségben hamisítást. (Volt már ebből elég ebben az országban.)

Az „idő jeleiről”, misztikus magyar „véletlenekről” ír a kötet nagy ívű tanulmányában az irodalom- és eszmetörténész Várhelyi Ilona. „Az archaikus népi imádságok nemzeti kultúránk látókörébe kerülését az idők különös jelének tekinthetjük” – vallja. „Olyasvalaminek, ami önmagánál többet jelent, mert – mint valami kódfejtő kulcs – egyszeriben világossá teszi szellemi műveltségünk évszázados, évezredes, sőt: időtlen összefüggéseit. Valami misztikus értelem az ember és a nép anyagi, szellemi és lelki megnyilatkozásait bekapcsolja természetes és természetfölötti rendelkezésükbe.” Ennél pontosabban aligha jellemezhetnénk az archaikus imádságok szakrális lényegét.

Erdélyi Zsuzsanna karizmatikus jelenség. Szent István országában. Hisszük, gyötrelmek, megannyi ostobaság, gyávaság közt is a mélysugárzású szöveg-lámpások az úti célt mutatják, a lélek járatait a jövőben is.
   
Se vége, se hossza a szövegolvasatoknak, amelyek évek-évtizedek során megjelentek az archaikus imádsággyűjteményekről, szerzők neveinek, akik a szent ügy mellé álltak: tudósok, egyháziak, újságírók, zenészek, költők. Vallanak, énekelnek a Hegyet hágék kötetről. Igazolják: ami a források tiszta vize, bármely században itala a lírának, epikának, drámának, zenei alkotásoknak.
   
Abban az időben ígéret volt egy népi vallásosság múzeum. Erdélyi Zsuzsannában nemzet és Európa szolgálatában nem szűnt a lobogás: összegyűjtötte a tárgyi emlékeket is. Nem késlekedett. Támogatást ígértek a tengernyi anyag állandó bemutatására. Egyedülálló lett volna ez a múzeum. Szomorúság tölt el: nem történt semmi. De István királyunk, a szent fönti imádsága, angyalfényes suttogások abban a másik dimenzióban egykor tán meggyújtják azt a másik mélysugárzású lámpást is.

(Erdélyi Zsuzsanna –  Várhelyi Ilona: „…századokon át paptalanúl…”, Szent István Társulat Könyvkiadó, 2011, ára 3200 Ft)

   
A Kossuth Klubban június 21-én a Magyar Néprajzi Társaság Folklór Szakosztálya köszöntötte a kilencvenéves Erdélyi Zsuzsannát. Mohay Tamás főtitkár, Voigt Vilmos, Barna Gábor professzorok és Várhelyi Ilona irodalomtörténész méltatták a jubilánst, és mutatták be az új könyvet.