Szépség – igazsággal és hittel

 

Az ember-Krisztus és az Isten-Krisztus egyszerre kettős egységét tárja elénk a művész – a kereszt alatt a lét-burok levált darabja. Nagyszerű művészi megoldás, mély hit segítette alkotás. A művésznő – olvasom némi meglepetéssel, ugyanakkor jó érzéssel – Oláh Arré Éva. Aztán Budapesten találkozunk, a Semmelweis Egyetem Elméleti Orvostudományi Központjának aulájában elhelyezett Boldog Batthyány-Strattmann László-dombormű avatásán.

Oláh Éva Szolnokon született, a képzőművészeti gimnáziumot Budapesten végezte. Amikor 1957-ben megkezdte tanulmányait, édesapja – 1956-os szerepvállalása miatt – börtönben volt… „Osztálytársaim közé tartozott Kő Pál, névrokonom, Oláh János, aki ma irodalmárként ismert. De idetartozott Lisztes István és Kókay Krisztina, később elismert művészek.”


 

„A formaérzékkel születni kell, ehhez járul a tanulás” – vallja a művészi személyiségről. Nem elég, ha valaki jól rajzol. „Negyvenhárom éve tanítok, tudom, hol a határ.”

Somogyi József fedezte föl a gimnáziumban, idézzük az életutat a budapesti Centrál kávéházban. „Festőnek készültem. Csebi Pogány István volt az akvarelltanárunk; jól ment a festés, de időnként átjártunk mintázni, hogy ezzel is alakuljon a formaérzékünk. Modell után portrét mintáztunk, életnagyságban, mert Somogyi »nem kakecolt«, mint hangoztatta. Dobjuk be a növendéket a mély vízbe, vagy megtanul úszni, vagy megfullad. Ezt is a mester mondta” – mosolyog vissza Oláh Éva az időben.

Somogyi József hosszasan nézte a munkáját. „Éva, magának szobrász érzéke van. Nem akar átjönni? Ez a két rövid mondat lelki tusát indított el bennem, ráadásul szülői beleegyezés kellett a szakváltáshoz, hiszen még gyerek voltam, a gimnázium harmadik osztályába jártam… Persze, hogy átmentem, ha a mester hív, s így kezdődött minden.”

Nézzük a fényképeket: a művésznő az egyiken II. János Pál pápával találkozik a VI. Pál teremben, ahol a pápa megáldotta Kereszt című alkotását. A már említett, a lét teljességét, ugyanakkor a létezésben kibontakozó Krisztus alakját ábrázoló művét 1979. március 21-én áldotta meg a pápa.

„1977-ben nyertem egy pályázatot Rómában. Az Antonianumban állították ki a nyertes műveket, köztük az én keresztemet is. VI. Pál ekkor hívta életre a vatikáni múzeum modern részét, s csak jóval később tudtam meg, hogy munkám ide került. VI. Pál pápának annyira tetszett az alkotásom, hogy kijelentette: föl kell nagyítani. Az életnagyságú bronzváltozat I. János Pál pápa idejére készült el, majd II. János Pál pápa áldotta meg. Bekerült az egyik vatikáni hivatal lépcsőházába.”

A szobor sorsa ezzel nem fejeződött be. XVI. Benedek pápa rendelkezésére – hogy minél többen láthassák –, 2010-ben a Nervi-csarnok halljában helyezték el. „Időnként meglátogattam szobromat a kongregáció épületében, s legutóbb egy virágcserepet találtam a helyén. Akkor derült ki, hová helyeztette át a szentatya.”

Izgatottan készült a képzőművészeti főiskolára 1961-ben. „Somogyi a kisujját se mozdította értem vagy értünk – ennek ellenére növendékei nagy része bekerült az áhított helyre.”

Tovább úszunk a múltban. A frissen végzett szobrászművész édesanyja színházi jelmezszabász volt, s meghívást kapott a bécsi Burgtheaterbe. Több hónapos munkája során félre tudott tenni annyi pénzt, hogy leánya a bécsi akadémián mestervizsgát tehessen.

„A szolnoki művésztelep tagjaként a városban dolgozhattam volna. De engem vonzott a külföld, idehaza kevésnek éreztem a levegőt. Mestereink is mondták, ne számítsunk sok jóra.”

Végül sikerült kijutnia Olaszországba. „Kezdetben tanulmányútnak szántam. Közben megpályáztam a nemzetközi Dante Társaság ösztöndíját.” Plakettet készített az Isteni színjáték szerzőjéről, bronzba öntve a szolnoki múzeumban látható. „1968-at írtunk, Olaszországban is kezdetüket vették a diáklázadások. A nemzetközi Dante Társaságtól egyéves ösztöndíjat kaptam. A Magyar Akadémián lakhattam Rómában. Közben átéltük a prágai tavaszt, majd Csehszlovákia megszállását. Mivel Magyarország is részt vett ebben, az olaszok – mint minden keleti blokkból érkezett fiataltól – tőlem is visszavonták az ösztöndíjamat.” Ekkor már ismerte Giacomo Arré geofizikust, későbbi férjét. „Hívő vagyok, életemben többször tapasztaltam a Gondviselés művét. Hitéletem Olaszországban érett meg igazán.” Férje ma egy gyógyszercég tulajdonosa és vezetője. Negyvenhárom éve élnek együtt. Olaszországban nem házasodhattak össze, mert hiányzott hozzá Oláh Éva erkölcsi bizonyítványa. „Hazajöttünk Magyarországra. Akkor még hivatalosan ösztöndíjas voltam, így a magyar nagykövetségtől kaptam engedélyt erre. Szolnokon, a Jézus Szíve-kápolnában esküdtünk 1969 decemberében, ahol korábban a szüleim is.”

Dél-Olaszországban az egyik képzőművészeti gimnázium tanára lett. „Tanítás közben, a gyerekektől sajátítottam el az olasz nyelvet. 1971-ben felköltöztünk Milánóba, attól kezdve a Brera szépművészeti akadémia képzőművészeti gimnáziumában tanítottam negyvenegy éven keresztül.” 2006-ban katedrát kapott a Brera akadémián, ahová szinte képtelenség bekerülni. Oláh Arré Éva derűs, megnyerő egyéniség. Művészi pályájáról azt mondja: „Negyvenhárom éve nem tettem le a mintázófát a kezemből.” Egymást követték a kiállítások a világ minden részén, majd – ami ritkaság! – megbízást kapott, hogy a milánói dóm számára alkossa meg a boldoggá avatott bíboros, az 1954-ben elhunyt Alfredo Schuster szobrát.

Az elkészült művek jegyzéke hosszan sorjázik. „A szakrális és nem szakrális művészet párhuzamosan van jelen az életemben, helyesebben: nem hiszem, hogy mereven szét lehetne választani a kettőt.”

2003-ban Ternyák Csaba érsek, a Papi Kongregáció titkára fölkérte Oláh Évát, készítse el az akkor boldoggá avatott Batthyány-Strattmann László emlékművét a vatikáni magyar kápolnába. „Három hónapom maradt az agyagra, a gipszre, s nem egészen egy hónap a faragásra.” A mű süttői márványtömbből formálódott. Nagy sikere volt a Vatikánban. „Úgy használtam a perspektívát, hogy ezzel teret nyissak.” S ez adja a dombormű megragadó hatását.

A Semmelweis Egyetem épületének halljában állunk. Az időközben elhunyt Fazekas Margit doktornő kérte fel Oláh Arré Évát a szent életű orvos alakjának megörökítésére. Az egymást váltó két rektor, a két kiváló orvos, a művészet iránt fogékony Tulassay Tivadar és Szél Ágoston professzor leplezte le a vatikáni márványdombormű bronzba öntött változatát.

Oláh Arré Éva rendszeresen hazajár, Balatonfüreden, a szülőktől örökölt házban pihen meg, „ott szoktam meditálni, visszatérve a gyökerekhez”. Újabb alkotások foglalkoztatják, a tanítást azonban lassan abbahagyja: „Itt az ideje, be kell húzni az evezőket”, s szeretne mindent rendezetten hagyni maga után. Könyvterven gondolkodik: szülei a Monarchiában házasodtak, ő maga a II. világháború alatt volt gyerek, „majd általános iskolás koromban jött a sztálinizmus, a főiskolai évek alatt a gulyáskommunizmus, utána belecsöppentem a kapitalizmusba…” Annyi tapasztalat, olyan történelmi ív, amelyet szeretne írásban rögzíteni. Semmilyen iskolához nem sorolja magát. A szépséget szeretné megtalálni. S vallja: „Ez csak az igazsággal és hittel együtt lehetséges.”