Szép új világ?

A XX. század legnagyobb történelmi tévedései közé tartozik, hogy a társadalmi utópiákat meg akarták valósítani. Akár embermilliók életének és halálának árán is. Nem véletlen tehát, hogy a század harmincas éveiben feltűnt az irodalmi műfajok között a disztópia, amely az emberiség jövőjét igencsak sötéten láttatja. Ebben gyakran találkozunk egy olyan „tökéletes” vagy arra törekvő társadalom leírásával, ahol a hatalom birtokosai a Kánaán boldogságát ígérve a földi poklot építik fel. E történetek gyakori eleme egy katasztrófaközeli szükséghelyzet – lehet ez egy természeti csapás, egy mindent romba döntő háború, a túlnépesedés vagy épp ennek ellenkezője –, amelyre hivatkozva létrehozzák, létrehozhatják a totalitárius rendszert. Margaret Atwood 1985-ben megjelent regényében például a meddőség válik világméretűvé – e kataklizmáért elsősorban a környezet-szennye­zés a felelős –, ez pedig általános válsághoz vezet. A szolgálólány meséjét 1990-ben Volker Schlöndorff már megfilmesítette, most pedig az HBO készített belőle sorozatot.
Az Amerikai Egyesült Államokban a társadalmi feszültségek polgárháborúhoz vezettek. A darabjaira hullott ország egy részén létrejött Gileád Köztársaságban a „parancsnokok” kialakították sajátos diktatúrájukat.
A nőknek nem lehet tulajdonuk, házasságot csak a kijelölt emberek köthetnek, de a lakosság életét más területeken is szigorúan szabályozzák. Mindent meg akarnak tenni azért, hogy utódok születhessenek, ezért begyűjtik az anyákat, gyermeküket elveszik, és átadják őket a parancsnokoknak. Ezek a nők lesznek a szolgálólányok. Gileádban a szexualitás minden formája be van tiltva, egyedül azt engedélyezik, hogy a parancsnok egy „szertartás” során teherbe ejthesse a szolgálólányt. Ha a nő szül, a gyereket a parancsnokné neveli fel, az anyát pedig továbbküldik egy másik helyre. Offred – jelentése Fredé, Fred tulajdona, a szolgálólányok nevét ugyanis parancsnokuk keresztnevéből képzik – beszámolójából megismerjük az életét, visszaemlékezéseiből pedig az is kiderül, miként jutott el idáig.
Első olvasatra – vagy első látásra – úgy tűnik, hogy A szolgálólány meséje egy keresztény fundamentalista társadalmat ír le. Sokan talán azért gondolhatták ezt, mert a gileádi diktatúra vallásos nyelvezetet használ, és rendszerének is van egyfajta hitbuzgalmi jellege. A felszínen találhatunk hasonlóságokat a protestáns alapú keresztény rekonstrukcionizmussal. E szélsőséges irányzat valóban úgy gondolja, hogy – mivel az egész föld az Úré – a keresztényeknek kellene uralkodniuk a világon. Atwood – aki, ha ismerte is a rekonstrukcionizmust, valószínűleg csak felületesen – regényében azonban nem egy jól körülhatárolt eszmerendszer megtestesüléséről olvashatunk. A parancsnokok elsősorban az Ószövetségből veszik világnézetük elemeit: a „szertartás” alapja Ráchel és Bilha története, amely a Teremtés könyvében olvasható; országukat a Sámuel második könyvéből vagy Mikeás próféta jövendöléseiből ismert néven nevezik; és a házassági előírások is az Ószövetség egyes könyveire vezethetők vissza. Törvénykezésük pedig olyan, mint egy keresztény saría. Mindez azonban csak máz, a vallásnak semmi köze a hithez vagy Istenhez, kizárólag az önkényuralom fenntartása és működtetése miatt van rá szükség.
A kanadai írónő könyvét gyakran mérik George Orwell klasszikusához, az 1984-hez. Orwell művének sikere elsősorban abban rejlik, hogy sebészi pontossággal tárja fel a kommunista jellegű diktatúrák természetét. A szolgálólány meséje egy olyan rendszert mutat be, amely a valóságban nem létezik, talán ennek a számlájára írható, hogy túl sok mindent nem is tudunk meg róla. Érezhették ezt a sorozat készítői is, ezért tettek be olyan jeleneteket, amelyekből a gileádi önkényuralom működésének kulisszatitkairól is megismerhetünk néhány részletet. Kiderül, hogy a parancsnokok ideológiájának több eleme rögtönzés eredménye. A rendszernek vannak persze ellenfelei is, akik „szervezetüket” a mayday nemzetközi segélyhívásról nevezték el. Információkat juttatnak el egyik helyről a másikra, vagy egy titkos hálózaton keresztül néha-néha kicsempésznek valakit Kanadába. Annyi mindenesetre kiderül, hogy az embert egy totális diktatúra sem tudja totálisan elnyomni, a hatalmi elit pedig ugyanúgy áthágja a saját szabályait, mint a kommunizmusban. Érdekes hasonlóság Orwell és Atwood műve között, hogy míg az előbbiben a nemkívánatos elemeket nemszemélyeknek hívják, addig az utóbbiban a nem megfelelően „működő” nőket nemnőknek nevezik.
Egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy Margaret Atwood feminista aktivista. Regénye ugyanis – így a film és a sorozat is – valójában a nők helyzetén elmélkedik. Fredé (a filmben Natasha Richardson, a sorozatban Elisabeth Moss alakítja) áll a középpontban, így a szolgálólányok életéről tudunk meg a legtöbbet. Mindenki „járkáló anyaméhként” kezeli őket, a napi bevásárláson kívül semmi dolguk nincsen. Mégis, talán az ő sorsuk a legnehezebb, hiszen az érzelemmentes „szertartások” rendkívül megalázóak. Fredének valamikor volt férje, akiről évek óta nem hallott, mégis belekezd egy, a jelenlegi körülmények között életveszélyes viszonyba Nickkel, a parancsnok sofőrjével (Aidan Quinn, illetve Max Minghella).
A piros ruhás szolgálólányok mellett még a szürke öltözetű „Márták” – ők főznek, mosnak, takarítanak – és a kékeszöld kosztümös parancsnokfeleségek – akik szintén alárendelt szerepet játszanak a társadalomban – hétköznapjaiba nyerhetünk bepillantást. (Lehet valaki konzumnő is a „Jézábelben”, ám e titkos szórakozóhelyről csak az elithez tartozó férfiak tudnak.) Atwood szerint e három – illetve négy – „funkció” testesíti meg a lehetséges helyzeteket, amelyekbe a férfijogú társadalom kényszeríti bele a nőket: valaki vagy anya, vagy háziasszony, vagy feleség (vagy prostituált). A lényeg, hogy szerepét nem választhatja meg szabadon. Gileád urai azt állítják, hogy végre mindenki a helyére került, ám jól látszik, hogy itt (is) a férfiak diktálnak, a nők boldogtalanok és kiszolgáltatottak. De vajon miért egy szolgálólány a főszereplő? Atwood szerint a női mivolt legfontosabb jellemzője a szexualitás. A parancsnokfeleségeket kiszorítják a döntéshozatalból, a „Márták” egész nap dolgoznak, mindez azonban semmi ahhoz képest, amit a szolgálólányoknak kell kiállniuk.
Érdemes külön-külön kitérni a filmes feldolgozásokra. Volker Schlöndorff – A bádogdob vagy A kilencedik nap rendezője – Harold Pinter forgatókönyve alapján készítette el a maga verzióját. A Parancsnokot Robert Duvall, feleségét, Serena Joyt Faye Dunaway játszotta. Napjaink nézőjét a Rotten To­ma­toes-on kapott minősítés előre figyelmeztetheti, hogy esetleg csalódás fogja érni. Nos, Schlöndorff mozijára nehéz szavakat találni. Nagyjából követi a regény menetét, ám pontosabb lenne inkább úgy fogalmazni, hogy láthatjuk a legfontosabb jeleneteket – egymás hegyén-hátán. Mintha a film egy amatőr rendező próbálkozása lenne, aki, miközben azon erőlködik, nehogy kihagyjon valamit, útközben mégis elveszti a fonalat. A főszereplők játéka is erőltetett, ők sem találják a helyüket a – tulajdonképpen nem létező – rendezői koncepcióban. A film jellemző ostobasága, hogy a mayday hálózatát – melyre a regényben inkább csak célozgatnak, szándékosan nem tudunk meg többet erről – elnevezi Május 1. Ellenálló Szervezetnek.
Volker Schlöndorff kínlódása akkor lesz igazán szembetűnő, ha – ismerve a regényt – megnézzük a sorozatot is. Ebben a Parancsnok szerepében Joseph Fiennest láthatjuk, Serena Joyt pedig Yvonne Strahovski alakítja. Mégpedig elsőrangúan. (De tulajdonképpen mindenki jól játszik a sorozatban.) A több epizódból álló filmek nagy előnye, hogy vissza tudják adni az alapmű hangulatát. Itt a dramaturgia követi a regény napló jellegét, annak sajátos melankóliáját magunk is átérezhetjük. Minden részlet a helyén van, láthatjuk Fredé kapcsolatainak valamennyi kis rezdülését – férjétől (O. T. Fagbenle) kezdve régi barátnőjén, Moirán (Samira Wiley) át a Parancsnokon és Serena Joyon keresztül egészen Nickig. Fredé viselkedéséből úgy tűnik, hogy beletörődött a sorsába. Ez nem is lehet másként, hiszen nem tudhatja, hol és mikor figyelik a „szemek” – a gileádi titkosrendőrök –, akik az elégedetlenség vagy a tiltakozás legapróbb jeleit látva is lecsaphatnak rá. A naplószerű elbeszélésből azonban kiderül, hogy Fredé belső függetlenségét nem vehették el. Él benne a szabadulás reménye, még akkor is, ha a körülmények változásának nyomát sem látja.
A történet végén Fredét mind a három esetben elviszi a fekete autó. Schlöndorff ismét mellényúl, hiszen filmjében a nő eljut az „ellenállók” területére. Ezzel azonban agyoncsapja azt a drámai, bizonytalan, mégis reményteli befejezést, amellyel a sorozat és a regény is zárul. Az utóbbi legvégére került egy utóhang is, amely egy tudományos tanácskozásról tudósít bennünket. Ez már a Gileád Köztársaság megszűnése után történik. A szakemberek az évtizedek távlatából éppen azt vitatják, vajon hiteles-e a kazettán található napló. Ez a kis jelenet más megvilágításba helyezi a történetet, valamiképpen egyetemessé teszi. A tudósok szenvtelen, sokszor ironikus megnyilvánulásai mérhetetlenül cinikusnak tűnnek azok után, hogy mi magunk egy darabig személyesen kísértük Fredét gyötrelmekkel teli útján. Milyen gyakran gondolunk mi is hasonlóképpen mindazokra, akik a régmúltban éltek! Ám ha a történelmet tanulmányozzuk, nem feledhetjük, hogy minden kor emberei ugyanolyan hús-vér, érző személyek voltak, mint mi.
„Minden korszak ugyanolyan távolságra van Istentől” – juthat eszünkbe a történetfilozófus aforizmája. A jövő jólétének nem lehet az ára az előző nemzedékek szenvedése és halála. Ezt egyszer és mindenkorra meg kell tanulnia minden ideológiagyártó szobatudósnak.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .